A nagy háború - Előzmények

1914. június 28-án Szarajevóban eldördültek azok a pisztolylövések, amelyek egy új korszakot nyitottak Európa történetében. Általában így szoktak kezdődni a nagy háborúval foglalkozó írások, majd ismertetik a merénylet közvetlen előzményeit, magát a gyilkosságot, majd jön a „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”. Csakhogy Ferenc Ferdinánd meggyilkolása koránt sem bírt ekkora jelentőséggel.

Az öreg kontinens addigi történetének legvéresebb konfliktusához vezető első lépéseket a szarajevói merénylet előtt már bő negyven évvel megtették. Amikor 1870-ben a poroszok felmosták a padlót a francia hadsereggel, elcsatolták Elzász-Lotaringiát, majd fél évvel később a versailles-i palota tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot, egyértelművé tették, hogy Európában megszületett egy új, domináns erő, mely egyedüliként is képesnek érezi magát arra, hogy a kontinens vezető hatalmaként működjön.

A franciák által nem várt, villámgyors összeomlás okozta sokk hamar elmúlt és átadta magát a reváns utáni vágyakozásnak, ami 1918-ig meghatározó eleme lesz Franciaország kül- és belpolitikájának. Persze önerőből esélyük nem lett volna a Német Császárság ellenében, úgyhogy sürgősen szövetségesek után kellett nézniük. Nagy-Britannia, hagyományos kontinentális politikájának köszönhetően elsőrangú fegyvertársnak kínálkozott, hiszen az európai erőmérleg nyelveként funkcionáló szigetország, tradicionálisan mindig a legerősebb kontinentális hatalommal szemben foglalt állást, már a 18. század óta. Ezt egy ideig tudta ellensúlyozni a status quo megőrzését szolgáló bismarcki külpolitika, mely az angol szimpátia megtartása érdekében eleinte hajlandó volt a gyarmatosítás és a német flottakorszerűsítés terén engedményeket tenni a britek javára.

1888-ban meghalt I. Vilmos és fia rövid, alig 99 napos uralkodását követően unokája a rendkívül ambiciózus II. Vilmos lépett a császári trónra, aki egyik első döntéseként nyugdíjba küldte az öreg Bismarckot, majd a vaskancellárnál jóval agresszívebb külpolitikába kezdett. Az Angliával való szakítást a századforduló hozta meg, amikor Tirpitz admirális került a Birodalmi Tengerészeti Hivatal élére, aki olyan flottaépítési programba fogott, ami belátható időn belül kikezdte a Brit Birodalom Trafalgar-nál 1805-ben kivívott tengeri hegemóniáját. A tirpitz-i reformok sikerét mutatja, hogy 1905-re, mindössze 7 év alatt Németország a világ ötödik legnagyobb tengeri hatalmából a második lett.

Tovább borzolta az angol kedélyeket a Berlin-Bagdad vasútvonal kiépítésének terve is, hiszen a krími háború idején még Európa beteg emberének tartott Oszmán Birodalom egyre inkább megerősödni látszott, a velejéig korrupt oszmán bürokráciát, a szultánok eltunyult tehetetlenségét pedig a nacionalista ifjú török mozgalom tenni akarása és lelkesedése váltotta. Mindez részben német pénzből, és növekvő német befolyás árán történt, alig egy köpésre a Szuezi-csatornától és a Perzsa- öböltől. A marokkói válságok és az időközben a két ország között kirobbant sajtóháború csak tovább mélyítették az ellentéteket, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy küszöbön áll egy német-angol/francia háború.

 

 

Oroszországot a balkáni expanziós törekvései késztették a nyugati szövetségesek táborába, hiszen a németekkel szövetséges Osztrák-Magyar Monarchiának hasonló irányú terjeszkedési elképzelései voltak. Bosznia 1908-as annexiója kiváltotta az oroszok rosszallását, továbbá élesen szembeállította a Nagy-Szerbiáról álmodozó szerbeket a Monarchiával, akik háborús konfliktus esetén a pánszlávizmus diktálta szolidaritással egybevágó orosz birodalmi érdekek kapcsán okkal reménykedhettek a nagy testvér segítségében.

A német önbizalmat joggal növelhették potenciális ellenfeleinek a századforduló környéki regionális háborúkban elszenvedett katonai fiaskói. Ahogyan a brit szárazföldi katonai vezetés enyhén szólva leszerepelt a búr háborúkban, majd ahogyan a hatalmas orosz haderőt ízzé-porrá törték szárazföldön és tengeren egyaránt az addig csak sárga majmokként számon tartott japánok, mind azt a képet erősítették a német hadvezetésben, hogy a közelgő háborút gyorsan és fölényesen fogják megnyerni.

Összességében elmondható, hogy mikorra a Fekete Kéz szupertitkos főhadiszállásán halálra ítélik a trónörököst, Európában addigra már mindenki vágta a centit és lelkesen kérdezgette, hogy nem kéne lőni-e már. Amikor napra pontosan 100 éve Gavrilo Princip Szarajevóban elsüti pisztolyát, nem csinál történelmet, nem változtat a világ menetén. Sokkal inkább arra az egyszeri részegre hasonlít, aki kocsmanótát dudorászva, cigizve bedülöngél a lőporraktárba.