A magyar nép zivataros hónapjaiból

Alig múlt el január huszonkettő, a magyar kultúra napja, az általam fogyasztott magyar kultúra viszont hátára fordult bogárként kapálózva próbál éppen talpra állni. Az emléknapot üdvözlő kulturális és művészeti események idén rendhagyó módon, online formában valósultak meg, a nézőkkel való interakció a képernyő sarkában pihenő számláló figyelésében merül ki. A különös valóság, amelyben Kölcsey is legfeljebb streamelné a Himnuszt, alkotók sokaságát tántoríthatná el, mégis valahogy felülkerekedik az igény, hogy folytassuk. Végső soron, azt hiszem, ebben van a kulcs.

Nem mintha bármi is múlna azon, hogy milyen formában ünneplünk, vagy ünneplünk-e egyáltalán. A kultúrát nem a születésnapi köszöntések, hanem a mindenkori érdeklődés, a megérteni/kifejezni/teremteni vágyás tartják életben. A jelenlegi helyzetben, ahol a pezsgőbontás műfaja eleve új kereteket ölt, érdemes lehet azt felülvizsgálnunk, miként kapcsolódunk a kultúrához úgy általában. Én is erről tudok most mesélni. 

Minden ott kezdődött, hogy még nem volt járvány. Khaled-Abdo Szaida dramaturg megkérdezte, lenne-e kedvem két színésszel kiegészülve részt venni egy óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló bábelőadás létrehozásában.

Még nem most, majd jövőre, mondta. Bőszen bólogattam. Nos, itt vagyunk jövőre, s a nehezített körülmények talán csak fokozták a bennünk felgyülemlett alkotókedvet. Nagy Viktória Éva rendezővel azt tűztük ki célul, hogy február végéig színpadra vigyük a Kisrigók című mesekönyv történetét, amely három testvér otthonra találását dolgozza fel. 

Csabó, Szaszka és Gigi egymástól távol élnek, Csabó egy gyerekotthonban, Szaszka és Gigi pedig két külön nevelőanyánál. Az őket körülvevő rendszer működéséről, illetve az ebben betöltött szerepükről nem túl sokat tudnak, annyi viszont világos: ők hárman összetartoznak.

A mesekönyv előzménye Paulon Viktória azonos címre hallgató blogja, amit azért kezdett írni, hogy hangsúlyozza az idősebb gyerekek örökbefogadásának fontosságát, akik ugyanúgy családra, biztonságra, valódi közösségre vágynak – csak hát egyre fogyó esélyekkel.

A bejegyzések testvérek örökbefogadására és az együtt felnövés lehetőségének biztosítására is bátorítják az olvasókat. Mindezek alapján talán nem meglepetés, hogy a Kisrigók történetét az írónő mindennapjai, személyes tapasztalatai inspirálták. A szerző a Magyar Narancsnak adott interjúban így fogalmaz:

Azt gondoltam, ha beszámolok a hétköznapjainkról, ki fog derülni, hogy a nehézségek nem abból fakadnak, hogy a gyerekek 4–5–6 évesen kerültek hozzánk, hanem abból, hogy gyereket nevelni tök nehéz. Mindenkinek azt mondom, aki örökbefogadáson gondolkodik: ha el tudja képzelni, hogy keddről szerdára lesz egy 4 éves gyereke, akkor vágjon bele.”

Míg Paulon Viktória célja a mesekönyv megírásával az utólagos mítoszteremtés volt, vagyis hogy egységbe foglalja gyermekei előtörténetét, addig a miénk az előadás létrehozásával az, hogy megismertessük az óvodáskorú gyerekeket egy gyakran felnőttek között is tabunak számító témával, és megkönnyítsük az örökbefogadásról való gondolkodást.

Nagy Viktória Éva rendező először gyermekeivel közösen foglalkozott a szöveggel:

Nekünk tízéves a fiunk és négy a kislányunk. Ha feltesznek egy kérdést, akkor igyekszünk –a koruknak megfelelően, de –válaszolni, és nem kitérni. A megfelelő formában és mértékben reagálunk, legyen szó halálról, nemi identitásról vagy akár a válásról. Az örökbefogadás viszont eddig a mi látószögünkön kívül esett. Nincsen olyan rokon, ismerős vagy barát a közegünkben, aki örökbe fogadott volna, vagy örökbe fogadottként nőtt volna fel, ezért teljesen kimaradt a téma. Iszonyatosan hálás voltam Vikinek, hogy a mesén keresztül végül mégis bekerült, és beszélgethettünk róla a fiammal. Úgy gondolom, minél több mindenről beszélgetünk a gyerekekkel, annál jobb. Nyilván úgy, ahogy be tudják fogadni, de egyértelműen az derül ki számomra, hogy lehet.

A tervek szerint az elkészült bábelőadást filmre vesszük, majd a közösségi média felületein tesszük nyilvánossá.

Van még egy évünk a következő január huszonkettedikéig, addig is emlékezzünk folyamatosan, válogassunk kedvünk szerint abból az eklektikus halmazból, ami – szerencsére – zárt ajtók mögül is elérhet hozzánk. Ha egy jobb pizza árán múlik, hogy jövőre beülhetek-e egy előadásra, a vetítővászon elé, elmehetek-e egy könyvbemutatóra vagy kiállításra, akkor megéri kihagynom azt a margheritát.

 

Grafikák: Kovács Alíz