A „lusta serpa” esete a plüssmacikkal

Sok-sok évvel ezelőtt a Ferencesek utcájában, a valamikori rendőrségi panasz- illetve később ügyvédi irodában plüssmackók jelentek meg, akik azóta is szorgosan követik figyelemmel az arra járókat a kirakat mögül. A Brummogdába betérve egy új világba tévedhetünk, ahova sokan a macijukat hozzák gyógyulni, vagy csak egyszerűen macilevegőt szívni. Közben pedig maguk is gyógyulnak.

Az üzletben régen állítólag egy egész szakkollégiumi csoport is elfért, ez ma már nehezen lenne elképzelhető. Mondták is, hogy nagyobb helyre kéne költözni, de Horváth Annamari szerint ahhoz is bátornak kell lenni, hogy az ember kicsi maradjon. Kár is lenne ezért a birodalomért, ami egyszerre tűnik végtelennek és mégis kicsinek és otthonosnak.

Maciterápiával rajta kívül senki nem foglalkozik a világon, ő találta ki, amikor 30 éve művészetterápiával kezdett foglalkozni. Akkor a Gyerekklinikára járt tartósan beteg gyerekekhez. Itt szembesült azzal, hogy milyen nehéz ezeknek a betegeknek a kórházi élet. Ekkor találta ki a babakészítést, amelyet a klinika akkori igazgató-professzora örömmel fogadott és támogatott. Olyan „emberformájú figurát” keresett, amit fiúk és lányok egyaránt szeretnek, így esett a választás a babák mellett a macikra is.

A Brummogda falán és kirakatában semmi nem utal arra, hogy művészetterápiás műhely a fő profilja. Annamari nem akarja behatárolni a tevékenységét. Van, aki játszani jön, van, aki macit varr, de sokan „csak” beszélgetni szeretnének, gyerekek és felnőttek egyaránt. Van olyan gyerek, aki a mai napig nem tudja, hogy terápiás órákra jár. A macivarrás egy jó katalizátor a gyerekekkel való gyógyító beszélgetésekhez, lelkesen, és örömmel mesélnek, ez egy hely, ahol megnyugszanak, felszabadulnak, könnyebben megnyílnak.

Miközben Annamari a Brummogdáról mesél, sok-sok történetet kerül elő azokról, akik itt indultak el gyógyulásuk útján. Volt, akiket egy bátorság maci segített át szorongásukon, de volt olyan fiú is, aki sok év választott némaság után itt szólalt meg újra. Van, aki teljesen a macis terápia gyógyított vagy vígasztalt meg, de sokszor egy állomás volt, ahol kiderült, hogy pontosan hol találhatnak a gyerekek további megfelelő segítséget.

Hogy miért pont a macik ilyen népszerűek? Erre a kérdésre Annamari sem tudja a választ, ő maga is kutatja a macik kultúrtörténetét, de az biztos, hogy ezek a játékaink, úgynevezett átmeneti tárgyaink segítenek a gyerekkori nehézségeink átvészelésében. Jusson eszünkbe az első napra az oviban, amikor az anyukájuk után síró gyerekek kedvenceiket ölelgetve nyugszanak csak meg.

„Ha nem is tudatosan, de őrizzük az összes korú gyerekünket, akik voltunk. Sokszor pedig vissza is csúszunk valamelyik gyerekkori énünkbe, de erre szükségünk is van. Jobban megértenék az emberek egymást, ha ezt tudnák.”- mondja Annamari, aki nyitott arra, hogy minden találkozás alkalmával kapjon valamit a másiktól. Éppen ezért mondhatja el magáról, hogy soha nem volt még elege a munkájából. A nyitottság mellett pedig gondosan figyel saját belső békéjére. Bajok őt is érik, de ahogy mondja, mindig csak azzal foglalkozik, amin változtatni is tud. Azt pedig önmagában nagy ajándéknak éli meg, hogy tudhatja, mi a dolga.

„Lusta serpa vagyok, aki nem viszi fel a csomagot, csak megemeli kicsit a hátizsákot és így segít a hozzá fordulóknak feljutni a hegyre.”- mondja. A hasonlat rendkívül kifejező, az alázat, a csupán segítő jelenlét is benne rejlik, ami éppen a serpák sajátja. Sok gyereket és felnőttet kísért fel a völgyből a hegyre, fordult vissza, és indult a következő útjára. De Annamari a saját érdemeiről nem szívesen beszél.  

Beszélnek helyette a macik, akik körbevettek minket, és akik a következő betérő vendéget is várják, érkezzen akár pár percre, vagy ragadjon ott több órára.