„A lélek működését kutatja a cselekvésen keresztül”

Zánkay András harmadikos gimnazista kora óta foglalkozik pszichológiával, több mint ötven éve. 1973-ban vett részt Magyarországon az első pszichodráma csoportban. Aztán 1979-ben kezdett el “kiképződni”, 1982-től tart foglalkozásokat. A Psziesztán tartott bemutatója után volt lehetőségem pár kérdés erejéig feltartani, aztán már robogott is tovább kisfiáért az iskolába.

PécsiBölcsész: Mit gondolsz, az emberek hogyan vélekednek a pszichodrámáról?

Zánkay András: Egyszer tartottam egy bemutatót, amikor odajött valaki hozzám és megkérdezte tőlem, hogy a pszichodráma az-e, amit ő gondol, aztán elmesélt egy történetet, amiben valaki színházat csinált fiataloknak. Az illető egy hozzá nem értő ember volt és tragikus vége lett a történetnek, mert egy fojtogatós jelenetet játszott el velük, aminek aztán halálos áldozata lett. Nagyon sokféle elképzelés van a pszichodrámáról a fejekben, de kevesen tudják azt, hogy tulajdonképpen a lélek működését kutatja a cselekvésen keresztül, ahogy Jacob Levy Moreno (amerikai orvos, pszichiáter, a pszichodráma alapítója a szerk.) is megfogalmazta. A “pszicho” a lelket jelenti, a “dráma” a cselekvést és a csinálást, de Magyarországon ez még kevéssé elterjedt.

PB.: Szerinted létezik ideális csoport, vagy fontos az egyáltalán, hogy legyen egy ilyen ideális csoportról elképzelésünk?

Z.A.: Igen, létezik az ideális csoport, azonban főként inkább csak a fantáziánkban. Azért jó, hogy létezik, mert segít a munkánkban olyan feltételeket teremteni, amik segítenek efelé haladni, valamint

lehetőséget biztosít a tagok számára, hogy jól tudják használni a pszichodrámát a foglalkozáson és a saját életükben egyaránt.

Nemrég fejeződött be egy csoport százötven órás munkája, melynek záró alkalmán megfogalmazták, hogy milyen sokat köszönhetnek annak, hogy ennyit dolgoztak egymással, mert nagyon sokat tanultak belőle.

 

Fotó: Tóth Lilla

 

PB.: Van kedvenc pszichodráma-technikád?

Z.A.: Ezek a technikák arra vannak kitalálva, hogy segítsék a protagonista és a csoport előrehaladását. Mindegyik nagyon hasznos a maga helyén, ilyen értelemben mindegyik a kedvencem. Inkább arról tudok beszélni a kérdésed kapcsán, hogy a saját életutam azt hozta, hogy bizonyos eszközöket hamarabb és többet alkalmaztam, jobban otthon éreztem magam bennük. Azonban vannak módszerek, amiket még nem aknáztam ki.

PB.: Szoktál még másoktól új technikákat, ötleteket tanulni?

Z.A.: Nem, mert a technikai képződésem már befejeződött. Sokkal inkább inspiráló számomra, ha látok másokat dolgozni, ez segít megtalálni a saját megoldásaimat. Szóval mikor rendeznek egy konferenciát akár Magyarországon, akár külföldön, akkor keresem a módját, hogy találkozhassak olyanokkal, akik pszichodrámával foglalkoznak.

PB.: Mennyire szeretsz, illetve milyen gyakran tudsz résztvevőként egy csoport tagja lenni?

Z.A.: Nagyon szeretek, azonban viszonylag ritkán adódik rá alkalmam. Visszatérő viszont az a találkozó, melyet évente tartunk annak az ausztrál trénernek az emlékére, akitől a legtöbbet tanultam, huszonkét évig dolgoztam együtt vele. Ott rendezünk egymásnak drámákat, nekem is van lehetőségem saját témákkal előállni és feldolgozni azokat. Ezen kívül a konferenciákon és bemutatókon van alkalmam időnként csoporttagként is működni.

PB.: Van arra bármiféle etikai szabályzat, hogy miket lehet megosztani ezekről a foglalkozásokról?

Z.A.: Ebben különböző felfogások vannak, Magyarországon például a pszichoanalízis nagyon sokáig meghatározta a szakmai gondolkodást és hozzáállást. Hosszú ideig politikailag és jogilag üldözött volt a pszichoanalízis, ezért nagyon szigorú titoktartás övezte. Szerencsére most más időket élünk. Véleményem szerint a pszichodráma-csoportokban

mindenkinek joga van a saját megéléseit, tapasztalatait megosztani, de ezt nem teheti úgy, hogy valaki beazonosítható legyen a történetből, aki őt erre nem hatalmazta fel.

A mai bemutatón felvételek készültek fényképezővel és kamerával, amihez mindenki hozzájárult. Így bárki úgy érezheti, hogy erről szabadon beszámolhat, ez nem sért etikai kérdéseket. gy valódi foglalkozáson, ahová az emberek azért mennek, hogy saját témáikkal dolgozzanak, egy megállapodást kötnek a csoporttagok, ami biztosítja, hogy senki nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy a saját történetét visszahallja, ha nem adta hozzájárulását.  

PB.: Elmesélnéd a legnagyobb áttöréséredet, amit eddig elértél a pszichodrámának köszönhetően?

Z.A.: Egy olyan dráma jut eszembe, amit Max Clayton rendezett nekem, és amiben nagyon megváltozott az önmagamhoz való viszonyom. Ez azt jelenti, hogy régen eléggé nehezen tudtam magam komolyan venni, különösen mások előtt.

Mások kritikáit próbáltam azzal kispórolni, hogy saját magammal túlzottan kritikus voltam.

Nagyon sok viccet gyártottam magamról, ez szorosan összefüggött azzal, hogy milyen volt az önértékelésem. Ebben a drámában ki kellet választanom azt az embert, akit a legjobban tisztelek. Akkor az az ember Göncz Árpád volt, az akkori köztársasági elnök. El kellett képzelnem, hogy találkozom vele és köszöntöm őt. Utána ezt a tiszteletet magam felé kellett kifejeznem egy segéd-én segítségével. Ez a játék aztán nagyon sok mindent hozott nekem abban, hogy hogyan viszonyulok jelenleg is magamhoz. Talán nem véletlenül jutott ez most eszembe, pedig ez már egy huszonvalahány éves történet.