A legkisebb is számít? - hajléktalankérdés Pécsett

Napi rutinunk része, hogy hajléktalanok, kéregetők mellett elhaladva a főtéren, egyszerűen elfordítjuk a fejünket, igyekszünk tudomást sem venni róluk. Vajon eszünkbe jutott-e valaha, hogy félresiklott életüknek részben akár mi is okai lehetünk? Hajléktalanokhoz  való viszonyunk és a társadalmi szerepvállalás lehetőségeinek kérdésében nagy segítségemre volt Fonyó József, a TÁMASZ Alapítvány vezetője.
 
Ugyan a TÁMASZ Alapítvány szállói nyitva állnak mindenki előtt, a téli meglepően hideg éjszakákat mégis hetven ember töltötte fedél nélkül Pécsett. Felmerülhet bennünk a kérdés: miért történhetett ez? Azért, mert vannak olyan emberek, akik az intézményi ellátást elutasítják, azzal szemben bizalmatlanok – feleli egyszerűen Fonyó József. Az intézményvezető hangsúlyozza továbbá, hogy ezek az emberek sokszor olyan élethelyzetben, beszűkült állapotban vannak, hogy leépülésük folyamatos és megállíthatatlan, hacsak nem változtatnak a gondolkodásmódjukon. Ez viszont azért nehéz, mert sokuk meg  van győződve arról, hogy a hajléktalanságot szánta neki az élet, így ezt az utat kell követnie.
 
Vajon miért érzik úgy, hogy vezekelniük kell? Talán azért, mert életvitelükkel másokat is tönkretettek, vagy talán azért, mert a társadalom folyamatosan azt érezteti velük, hogy értéktelenek és csak útban vannak? Fonyó József kiemelte, hogy a hajléktalanokkal szembeni hátrányos megkülönböztetés az egészségügyben is jelentkezett, a ’90-es években számos alkalommal előfordult, hogy hajléktalanokat nem láttak el. Ezért volt szükség számukra külön egészségügyi rendszer létrehozására. Ez higiéniás szempontokat tekintve praktikus és jó, azonban más szemszögből nézve erősíti a hajléktalanok diszkriminációját.
A legnagyobb probléma talán az, hogy ugyan van egy nyugat-európai viszonylatban is színvonalas intézményrendszerünk a hajléktalanok ellátására, és azt hisszük, ez elég. A TÁMASZ Alapítvány vezetője megvilágította azonban, hogy ez a rendszer nem a hajléktalanok társadalomba való integrálására jött létre, hanem gyors és időleges segítségre. A probléma ennél sokkal nagyobb társadalmi, politikai összefogást igényel.
 
Ugyan Fonyó József állítja, nem kizárólag a TÁMASZ-hoz hasonló alapítványok feladata a hajléktalanok társadalomba való (vissza)illeszkedésének segítése; ő és munkatársai is rengeteget tesznek az ügy érdekében. Azon hajléktalanok, akik meghozták azt a bizonyos komoly döntést, akik tényleg változtatni akarnak az életükön, az alapítványi szálláshelyeken előtakarékossági lehetőséget kapnak. Emellett az alapítvány saját fenntartású albérletekkel és önkormányzati bérlakásokkal biztosít - különösen pécsi viszonylatban - nagyon olcsó szálláslehetőséget. 
 
Az anyagi jellegű támogatásnál azonban fontosabb, hogy lelki támaszt nyújtsunk a hajléktalanoknak, segítsünk helyreállítani az önbecsülésüket. Fonyó József is hangsúlyozta, az alapítványnál van lehetőség önkénteskedésre, elsősorban a hajléktalanokkal való személyes kapcsolatépítésben segédkezőkre lenne szükség. Szerencsére vannak jelentkezők, beszélgetésünk napján is egy tizenöt fős baráti társaság jelezte segítő szándékát, de az igény óriási, így minden érdeklődőt szívesen látnak.
 
Végezetül talán mondhatjuk, hogy minden apró lépés számít. Ha holnap, miközben elrohanok egy kéregető mellett, legalább a fejemet nem fordítom el vagy odaadom az uzsonnára vásárolt kakaós csigámat, talán egy kicsit jobb lesz a világ - legalábbis Pécs mindenképpen.