A legjobb...

Manapság nem az számít,  jó vagy-e valamiben, hanem az hogy a legjobb te legyél. Nap, mint nap találkozunk olyan feliratokkal, amik azt írják, csak akkor lehetsz valaki, ha mindenkinél jobb vagy, ha te sosem adod fel, sőt nem is pihensz soha, mert a pihenés csak a gyengéknek való. Sokan nem látják azonban, mi a baj azzal, ha valaki a tökéletesre törekszik, és mindenáron jobb akar lenni mindenkinél.
 
A gond elsősorban nem a maximalizmus, hanem az úgynevezett egységes mércével mérés. Ez annyit jelent, hogy mindenkit, pontosabban mindenkinek a teljesítményét ugyanazon mérce szerint értékeljük. A médiában ugyanakkor állandóan azt sugallják, hogy mindenki különböző. „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” (Bryan élete) Így tehát nem lehet egy pécsi és egy oxfordi diákot azonos szempontok alapján leírni. Einstein szavaival élve: „Mindenki egy zseni! De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyenek a képességei a fáramászáshoz, abban a hitben élheti le az életét, hogy hülye.” A megoldás az, ha mindenki felé - önmagához képest - reális elvárásokat támasztunk egyénileg, és nem pedig egy azonosat mindenki felé.
Minden bizonnyal nem sokan hallottak Eddie „a sas” Edwardsról, aki angol síugróként képviselte hazáját az 1988-as téli olimpián (azon, amelyen a jamaikai bob csapat is részt vett). Még gyerekként vette a fejébe, hogy indulni fog az olimpián, viszont sosem volt az a kimondott sportos alkat, így végül síugróként jutott ki a calgary-i játékokra egyetlen értékelhető ugrással, ami akkoriban még elég volt a kvalifikációhoz. Tisztában volt vele, hogy esélytelen a győzelemre, mégis eufórikus állapotban ünnepelt földet érése után, hiszen egy álma vált valóra. Az ő példája döbbentett rá arra, mennyire ritka már mostanában az, hogy valaki csak a játék öröme végett csináljon valamit. Persze régebben is a győzelem volt a cél, amiért mindenki versengett, viszont nem az ok. Eddie szimplán csak rajongott a sportért, mivel abban érezte magát teljesnek - ahogyan azt egy interjúban mondta - viszont tisztában volt saját határaival, képességeivel is, így nem próbált meg a legjobb lenni, csak önmaga maximumát nyújtani.
 
Úgy vélem ez lehet, amivel kiküszöbölhető a folyamatos teljesítménykényszer, valamint a játék valódi céljának szem elől tévesztése. Hogyha egyszerűen a sportolás, vagy bármilyen cselekvés élvezetére összpontosítunk, és nem pedig a teljesítményre. Hiszen ahhoz, hogy valamiben a legjobb akarj lenni, előbb az kell, hogy  egészen odaadóan szeresd azt a dolgot. Ez azonban nem lehetséges, hogyha csakis az eredményekre koncentrálunk, és a legjobbhoz mérjük magunkat. Még a legjobbakat is nyomasztja a gondolat, hogy valószínűleg  feltűnik hamarosan egy ázsiai kisgyerek, aki sokkal jobb nála. Vagy röviden a nagy filozófus Vin Diesel szavait idézve: „Mindig lesz egy gyorsabb.”
 
Összegezve tehát, sokkal célravezetőbb és élvezetesebb, ha egyszerűen a kikapcsolódásért, örömszerzés céljából végzünk valamit, és azt is magunkhoz mérten a legmagasabb szinten. Ahogyan az amerikai focista, Mike Singletary mondta: “Tudod mi a kedvenc részem a játékban? A lehetőség, hogy játszhatok.”
 
Végül itt fejezném be a címet: ... aki lehetsz!