A kutya különös esete az éjszakában

Ki állított az éjszaka a szembeszomszéd pudlijába egy vasvillát? – Erre a kérdésre keresi egy tizenöt éves autista fiú a választ, nyomozásáról pedig egy egyes szám első személyben írt detektívregény formájában értesülhetünk. Szerkesztőségünk tagjainak ennél több felvezetés nem is kellene, hogy olvasni kezdjenek, de ha nektek ennyi nem lenne elég: ez a legimádnivalóbb, legaranyosabb és mégis legszívszorongatóbb könyv, amit a kezetekbe foghattok.

Christopher – a főhősünk – egy nagyon kedves figura. Igaz, az emberekhez nem nagyon ért, a számokhoz ellenben annál inkább. „Az élet olyan, mint a prímszámok. Nagyon logikusak, ám hiába töltöd ezzel minden idődet, mégsem tudsz rájönni a szabályaira” – vallja. Abszolút nem tud mit kezdeni az emberi érzelmekkel, pláne, ha a mankóként használt emotikonok (J – boldog; L – szomorú) egyikét sem tudja éppen az adott személyhez társítani. Ez roppantul zavarja, ilyenkor vagy ordítani kezd, vagy jobb esetben megold pár harmadfokú egyenletet fejben, hogy megnyugodjon.

A regény báját kétségtelenül Christopher személye adja. A gyermeki naivsága, ahogy megpróbálja a szabályait a világra alkalmazni. Folyton elkalandozik, ki-kiszólogat, vagy egész egyszerűen elfelejti, hogy miről is akart beszélni. Így inkább egy másik történetet fejez be, mielőtt eszébe jutna, hogy tulajdonképpen ő nem is ide szándékozott kilyukadni. Mindezt a fiatalokra jellemző gyors, egyszerűen szerkesztett mondatokkal tálalva.

Kezdetben mosolyogtató, ahogy lassanként megismerkedünk a gyerek gondolkodásmódjával, megszokjuk, hogy vannak dolgok, amiket szeret, és vannak dolgok, amiket nem. Belerázódunk abba, hogy milyen szabályok szerint él, és hogy milyen nehezen viseli, ha valaki ezeket nem tartja be. Christopher például szereti a pirosat és a sárgát, a barnát viszont nagyon nem. Ebből adódóan nyilvánvalóan megborul a világ rendje, és egyensúlyát veszti főhősük, ha meglátja, hogy a szomszéd néni egy – barna – zacskóban kutyakakit tesz egy – piros – kukába. Ilyenkor a legjobb oda sem nézni. Szóviccet pedig pláne ne próbáljon senki se mondani, hiszen belefájdul a feje, ha egyszerre kell két jelentésre gondolnia.

A bájos értetlenkedés másik oldalán azonban ott áll Christopher apja, akiről tudjuk, hogy megpróbál mindent megtenni a fiáért, és hogy végtelenül szereti, ám a leírásokból kiderül, hogy ezt a gyermek egyszerűen nem érti. Mi, a feltehetően relatíve egészséges olvasók tökéletesen át tudjuk érezni az apa fájdalmát, hiszen mi megértjük, hogy milyen érzelmeket szeretne a fiától viszont látni, azonban egyidejűleg azt is tudjuk, hogy erre esélye sincs.

Természetesen a regény jóval túlmutat Wellington – a pudlikutya – gyilkosának felderítésén, a nyomozás rövid idő alatt egy családi dráma felfedésébe torkollik. De a nyelvezet eközben semmit sem változik, így lesz a regény épp annyira megható, amennyire aranyos, gyorsan olvasható, ám időnként mégis megállásra kényszerítő.

Fontos megjegyezni, hogy a szerző – Mark Haddon – nem szakértője az autizmusnak, így a regényt se gondoljátok esettanulmánynak. Ám ettől függetlenül nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy egy más szemszögből is átéljük a valóságot, és fejlesszük az empátiánkat kicsit.

A kutya különös esete az éjszakábant egyébként a 2003-as Whitebread Book Awardson az év könyvének választották, 2004-ben pedig a Commonwealth alapítvány legjobb első könyvnek járó díjában részesítették, és azóta több amerikai egyetemen bevették a tananyagba. Magyarul is megjelent, de a nyelvezete miatt angolul is bátran fogjatok neki, ha egy nyelvezetében könnyed, de tartalmában mégis nehéz olvasmányra vágytok így a szemeszter kezdetén.