A küszködés művészetének önreflexiója – A hét pszichopata és a si-cu kritika

 

Az ihletért majd meggebedő, forgatókönyvével küszködő, a határidővel dacoló, megrekedt író egyértelműen a filmművészet egyik kedvenc témája. Gondolhatnánk, hogy ez nem véletlen, hiszen mindenki, aki valaha is írással és annak bármilyen formájával foglalkozott, ismeri a szinte legyőzhetetlen gigásznak tetsző írói válságot. Még az olyan forgatókönyvíró-géniuszok sem tudták megkerülni, mint Charlie Kaufman, aki egy egész filmet szentelt saját, valódi válságának (Adaptáció). Az világhírnevet hozó Erőszakikkal kezdő Martin McDonagh második filmje, A hét pszichopata és a si-cu is ezzel a problémakörrel foglalkozik, a maga fura, de bájos módján.

Az alapszituáció a következő: adott egy gondterhelt író, Marty, aki a Hét pszichopata című forgatókönyvét egyszerűen nem képes befejezni. A megakadt művész segítségére legjobb barátja, az éppen munkanélküli színész, Billy siet, aki szerint a Los Angeles-i lakosságot épp rettegésben tartó „kártyás” gyilkosról kellene megírnia az egyik pszichopata karakterét. Billy egyébként idős barátjával, Hansszal egy egészen jól profitáló másodállásra tett szert, tulajdonképpen kutyák elrablásából élnek. Egy különleges si-cu elrablása azonban nem várt következményeket eredményez. Hogy finoman fogalmazzak, később Martynak a többi karakter körvonalazásával sem lesz gondja.

Martin McDonagh második filmje – hiába játszódik Európa helyett ezúttal a tengerentúlon, a klisés filmek melegágyának nevezhető Hollywoodban –, szerencsére mindent könyörtelenül tartalmaz abból, amellyel 2008-ban az Erőszakik mindenkit levett a lábáról. Egyszerre hétköznapi és abszurd történet. Pörgős, tökéletesen megírt párbeszédek, teljes mértékben szerethető, bájos, mégis ijesztő, valóságosan emberi karakterek és tökéletes színészválasztások jellemzik leginkább A hét pszichopata és a si-cut. Elég akár csak az első jelenetre gondolnunk, mely az előbb felsoroltak tiszta egyvelege. Az HBO egyik aktuális, sikeres sorozatából, a Gengszterkorzóból jól ismert színészek (Michael Pitt, Michael Stuhlbarg) itt egy 21. századi gengszter embereit játsszák, akik a Hollywood felirat árnyékában lévő hídon állva, várva aktuális áldozatukra, a szemen lövés, illetve a fülön szúrás lehetséges technikáiról filozofálgatnak egészen addig, amíg pontosan irányított golyók nem fúródnak a két koponyába. Mi ez, ha nem tökéletesen megírt és kivitelezett, olyan „tipikus McDonagh”-jelenet?

Természetesen a színészekről is illik néhány jó szót szólni, főleg, ha valóban megérdemlik a dicséretet. A rendező a főszerepet tekintve maradt a már bevált ír színészénél. Colin Farrell az Erőszakikban megismert szétesett, bűntudattal vergődő, egészen egyszerű bérgyilkos, Ray karakterét a már korábban is körvonalazott, válságban szenvedő, hétköznapian beszari Martyra cserélte. Sam Rockwell tulajdonképpen a tőle már jól megszokott szociopata, Woody Harrelson pedig a szintén testhez álló pszichopata szerepét alakítja, a lehető legautentikusabban. A Hanst alakító Christopher Walken is a kötelezőt hozza: a minimálisra redukált arcjátéka és szívszorító monológja egyértelműen kiemeli a mellékszereplők közül. Érdekesség, hogy egy nyúlfarknyi szerep erejéig Tom Waits is látható a filmben, aki ölében egy fehér nyúllal és a világ valaha megírt legmorbidabb szerelmi történetével valószínűleg az egyik legbetegebb karakter, akit valaha a hátán hordott a földkerekség.

Martin McDonagh már a kilencvenes években, különböző rádió- és színházi darabjaival is megmutatta, akkor még elsősorban csak a brit népnek, hogy valódi mestere az írásnak. Az Erőszakik és A hét pszichopata és a si-cu láttán pedig már az egész világot sikerült meggyőznie arról, hogy nem a véletlennek köszönhető, hogy az utolsó szó jogán is csak egy dolgot tudok írni: még ilyet, még!