A konfliktusok természetrajza Kongó tükrében

2014. október 15-én folytatódott az Afrika Kutatóközpont előadássorozata. Ezen alkalommal Dr. Benkes Mihály lokális és államok közötti háborúkban bővelkedő elbeszélésének köszönhetően nem csak Kongó véres történelméről tudtunk meg többet, de a nemzetközi politikáról is egy egészen realista képet kaphattunk.

Afrika történetét szervesen átszövi a fegyveres konfliktus, bizonyos értelemben a kultúra részévé vált. Előfordul itt etnikumon belüli, törzsi és leszármazási háború, eltérő érdekek mentén, legtöbbször földért folytatott, vallási indíttatású, és pásztor—földműves ellentét által inspirált vérontás is.

Az ókortól feljegyzett harcokban részt vettek az egyiptomiak, görögök, közel-keleti birodalmak, a rómaiak, a dzsihádot végrehajtó muszlim kalifátusok, majd az oszmánok, és ez még csak Észak-Afrika. Számos katonaállam is alakult itt, mint a marokkói, a mamelukok által uralt Egyiptom, de a búr telepesek is bibliai ihletésű fegyveres államszervezetben tevékenykedtek. A Zulu Királyság és Ruanda is kivette a részét a vérengzésekből és a sor folytatódik.

Hovatovább a gyarmatosítás sem pacifikálta éppen a környéket, az angolok és a franciák is külön gyarmati hadseregeket szereltek fel, hogy a helyiekkel és nem utolsó sorban a többi imperialistával verekedjenek a földért. A kolonizáció és birodalomépítés alkonyán pedig a szabadságharcok sora vette kezdetét, élén a Mau Mau lázadással, Algéria francia tengeren túli megyének függetlenedésével és a viszonylag későn ébredő portugáloknak is, akik elfelejtették elengedni a kezét volt területeiknek, kellett szembe nézniük a valósággal Mozambikban és Angolában.

Röviden összefoglalva

Európaiak, arabok, törökök és nem utolsósorban afrikaiak bármilyen kombinációja elképzelhető, hogy harcolt egymás és/vagy maga ellen a fent felsorolt okokból kifolyóan Afrika történetének valamely pontján.

A Kongó-völgyben csak az elmúlt 150 évben számos állam, különböző szerveződésekben volt jelen, mint a belga II. Leopold király személyes domíniumaként működő Kongói Szabadállam, majd Belga Kongó, Kongói Köztársaság, aztán a teljesen újrabrandelt Zaire, és végül (éppen) a Kongói Demokratikus Köztársaság. Ezen államoknak aligha volt gyilkolás és csonkítás nélküli perce, így tökéletesen leképezi az afrikai konfliktusokat.

Jó pár évtized belga civilizálás után — ami elengedhetetlenül együtt járt többek között a keveset termelő munkás kezének levágásával — 1960-ra hirtelen a gyarmatosítók úgy döntöttek, hogy itt van az ideje, hogy kivonuljanak Kongóból. Látszólag. A hadsereg nagy része kivonult, de a vállalatok bent maradtak, együtt az egyházzal és az állami politikát mozgató szálaikkal. Szabad választások keretében dönthette el a kongói nép, hogy ki irányítsa az országot — azzal a ki nem mondott feltétellel, hogy abba mindenki más is beleegyezzen, a helyi kiskirályoktól kezdve, a belgákon át az Egyesült Államokig. Első próbálkozásra természetesen ez nem sikerült, hiszen a győztes párt vezetője Patrice Lumumba lett, aki unitárius és forradalmi gondolkodásával nem nyerte el a külső és belső hatalmak osztatlan támogatását.

Lumumba autodidakta lévén, történelmi tudása nagyjából a francia forradalmat ölelte fel, így ennek megfelelően viszonylag hamar és orvul meg is gyilkolták, feldarabolták, majd elküldték ellenségeinek. Mindezt az amerikaiak, belgák, a hadurak és a NATO asszisztálásával. Hamarosan a Kongói Köztársaság kora letelt és helyét átvette Zaire, a méltán hírhedt és Brüsszelben felkészített Sese Seko Mobutu vezetésével.

Sese Seko Mobutu olyan népszerű volt, hogy a csecsemők születés után automatikusan beléptek pártjába.

Sese Seko Mobutu olyan népszerű volt, hogy a csecsemők születés után automatikusan beléptek pártjába.

Mobutu nem túl finom kezű uralkodását az tartotta fent, hogy hajlandó volt a Nyugattal együttműködni a hidegháború alatt. A szovjet blokk széthullása után viszont nem sok értelme volt fenntartani e rendszert, úgyhogy a nyugati szövetségesek nem avatkoztak be (sőt), amikor a ruandai tuszi-hutu polgárháború átcsordult a határon és végérvényben Mobutu rendszerének bukását okozta. A trón birtokosa ezzel az ellenzéki, idősebb Kabila vált, akinek rövid uralkodását a saját testőre általi orgyilkosság fejezte be. A hatalmat fia vette át, természetesen választások nélkül. Azóta is elnökként vezeti a bukott, de az előző időkhöz képest viszonylag békés államot.

Ezek után joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért tudnak e konfliktusok ennyire intenzíven zajlani, miért nem tudnak leállni? Egyrészt nem segít, hogy a regionális szereplők (hadurak) azzal számolnak, hogy a központi állam instabilitása előnyös számukra, hiszen ilyenkor virágzik a fekete, szürke, de akár még fehér kereskedelem is. Továbbá a nemzetközi közösség nem csak túl lassú, hogy de a módszerei sem tűnnek megfelelőnek — nemzetközi szerződések ritkán elég tartósak ahhoz, hogy megakadályozzák a vérontást. Ezeken felül a külső aktorok közel sem elég következetesek ahhoz, hogy bármiféle rend fenn tudjon maradni. Dr. Benkes Mihály szerint a jelenleg nem csak gazdasági, de értékválságban lévő nemzetközi rendszer nem képes megoldani a problémát, mivel a hidegháborút követően nem alakult ki újabb világrend, helyette egy átmeneti időszakban vagyunk. Amíg ez tart, addig nem sok változásra számíthatunk e téren.