A halálbüntetés Magyarországon

A halálbüntetés kérdése itthon is megosztja a társadalmat, ennek okán egy rövid összeállításban emlékezünk meg annak hazai történetéről. Terjedelmi okokból kifolyólag nem lesz lehetőség a jelenség teljes magyar történelmét felölelő bemutatására, többnyire inkább újkori és modernkori alkalmazásáról lesz szó.

A halálbüntetés válfajainak a középkor és koraújkor során „megszokott” széles tárháza – mostani terminussal élve a nemzetközi trendeknek megfelelően – az újkorra egészen leszűkült. A korábban mindennaposnak tűnő kivégzési módok, mint a karóba húzás, megégetés, vízbefojtás vagy az 1525-ben csak a lutheránusok „kedvéért” bevezetett tagok szétszaggatása, illetve a megkövezés a felvilágosodás emberközpontú tanainak megfelelően a múlt rezervájába került. A nyomozati fázisban alkalmazott szokatlan kínzásokat még Mária Terézia törölte el 1755-ben, majd fia II. József odáig ment, hogy az új idők szellemében 1787-ben el is törölte a halálbüntetést, helyette a hajóvontatást jelölte meg, mint legsúlyosabb büntetési formát.
 
Ez talán így is maradt volna, ha nem jön közbe a Martinovics-féle összeesküvés, melynek hatására 1795-ben visszaállították, majd azon melegében alkalmazták is a halálbüntetést a lebukott konspirátorokon. Ekkoriban kezdett véglegessé válni az a gyakorlat, hogy a korábban jog szerint minősített kivégzési módoknak tekintett végrehajtási válfajoktól (pl. kivégzés előtt az elítéltet lóval húzzuk a vesztőhelyre, kibelezzük, majd aztán akasztjuk etc.) eltekintettek, és helyettük egységesen bevezették a fővesztést, illetve az akasztást. Lefejezés járt a rossz útra tért nemesembernek csakúgy, mint a nőknek, míg a közrendűeket akasztották. Harmadik kivégzési formaként a XIX. században megjelent a lőpor és a golyó általi halál, amely a katonák kiváltsága volt. Mondjuk ott sem minden alkalommal. Gondoljunk a kilenc, Aradon kötél által kivégzett tábornokunkra, bár őket lázadás és felségárulás bűntette miatt ítélték el, melyek a korszak legsúlyosabb vádpontjai voltak.
 
 
1848 egyébként is vízválasztó dátum, ugyanis a polgári törvénykezés alapjai és a társadalmi osztályok közötti relatív büntetőjogi egyenlőség is elhatároztatott ekkor. Ez azt jelentette, hogy a fővesztés pro forma is kiment a divatból, amit addig se nagyon alkalmazták, mivel a nyaktilóhoz képest igen kegyetlen büntetési tételnek számított. Guillotine doktor találmányát a francia forradalom egyéb vívmányaival szembeni ellenérzés okán nem vezették be, tehát maradt a magyar hagyományoknak jobban megfelelő akasztás.
 
Az 1848-as szabadságharc kulcsfigurái közül témánk szempontjából külön figyelmet érdemel még Szemere Bertalan személye, hiszen ő volt az első, aki Magyarországon még 1841-ben „A büntetésről, s különösebben a halálbüntetésről” című munkájában szót emelt a halálbüntetés ellen, azt anakronizmusnak minősítette, és helyette az „örökfogságot” ajánlotta, ám javaslatát elvetették.
 
A XIX. század közepére az ítélet végrehajtásának metodikájában is változás állt be, ekkoriban kezdtek ugyanis áttérni a bitófa alkalmazására. Mi a különbség az akasztófa és a bitó között? Mivel Magyarországon nem volt ismert az angolszász vidékekre jellemző csapóajtós módszer – az akkoriban egyébként is még gyerekcipőben járt arrafelé is, és korántsem volt megbízható –, míg a kirúgjuk alóla a stokit, és hadd lógjon elképzelés felvetetett bizonyos humanitárius kérdéseket, ezért egy teljesen másik metódust találtak ki. Ehhez az elítélten felül kellett egy hóhér és két hóhérsegéd. A bitófa maga nem az ismert fordított L alakú képződmény volt, hanem egy egyszerű facölöp. Egy ehhez támasztott létrán állt az ítéletvégrehajtó. A hóhérlegények a delikvenst háttal a bitónak felléptették egy kis sámliszerűségre, a lábaira kötelet hurkoltak, majd azt átvezették az elítélt lábai alatt lévő csigán. A hóhér jelzésére megemelték a halálraítéltet – közben arrébb rugdalták a sámlit – ekkor került a nyakába a hurok, majd egy következő szignálra a segédek teljes erejükből elkezdték húzni a kötelet, melynek következtében a test a gerincoszloppal párhuzamosan megfeszült. A csigolya már ekkor elpattanhatott, de a teljes kifeszülés pillanatában a hóhér egyszerűen fogta a fejet, és leemelte a gerincoszlopról (kitekert az elítélt nyakát). Így olvasva ez egy borzalmas tortúrának tűnhet, azonban a tényszerűség végett meg kell állapítani, hogy a művelet nem vett igénybe többet pár másodpercnél, és a kiemelés pillanatában beáll az eszméletvesztés. A halálbüntetés 1990-es eltörléséig érvényben maradt ez a kivégzéstechnika.
 
A XIX. század második felében, a kiegyezést követően került sor egy polgári büntetőtörvénykönyv megalkotására, melyet a 48-ban még zászlóaljparancsnokként szolgáló Csemegi (Nasch) Károly készített el, ez lett a híres 1878-ban bevezetett Csemegi-kódex. A törvénykönyv különös része (ebben találhatóak a halálbüntetésre vonatkozó cikkelyek) kisebb-nagyobb módosításokkal egészen 1962-ig volt érvényben. Csemegi a legsúlyosabb büntetési formát emberölés, illetve az uralkodó elleni merényletkísérlet esetén tartotta alkalmazhatónak. Érdekes, hogy a halálbüntetést annak ellenére, hogy volt rá törvény adta lehetőség, ebben az időszakban csak a legritkább esetekben hajtották végre. A törvényszékek 1881 és 1898 között első fokon 223 halálos ítéletet szabtak ki, ebből a Kúria mindössze 34-et hagyott jóvá, sőt 1896-tól 1900-ig egyáltalán nem is történt kivégzés az országban. 
 
A Csemegi-kódex rendelkezéseit még a boldog békeidők alatt egyszer módosították 1908-ban, amikor belekerült az 1908.évi XXXVI. törvénycikk, mely a fiatalkorú elkövetők esetében nem engedélyezte a halálbüntetés kiszabását. Ez azt jelentette, hogy azokat a gyilkosságban bűnösnek talált fiatalokat, akik még nem töltötték be 20. életévüket, kivégzés helyett tíztől tizenöt évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték.
 
 
A korszakra jellemző liberális büntetéspolitikának aztán nagyon gyorsan véget vetett az első világháború kitörése. A háború alatt a gazdasági, illetve hadi teljesítőképességet aláásó bűncselekményekért (feketekereskedelem, spekuláció stb.) is siralomházba kerülhetett az ember, a háborút követő vörös és fehérterror időszakában pedig könnyen előfordulhatott, hogy anélkül kerültek emberek bitófára, hogy egyáltalán bírót láttak volna.
 
A Horthy-rendszer idején a törvénykönyv leglényegesebb módosítása az állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről szóló 1921.évi III. törvénycikk volt, mely kimondta, hogy „aki az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalommal vagy szervezkedéssel összefüggően bűntettet vagy vétséget követ el, annak a büntetése halál.” Nyilván nem kell rutinos sorok közötti olvasónak lenni ahhoz, hogy megállapíthassuk, az ekkor illegalitásban működő kommunistáknak szólt ez a kiegészítés.
 
A második világháborút követő népbíróságok legnagyobb jóindulattal szólva is fura ítélkezési gyakorlatára, a többnyire jó sztálinista hagyományként koncepciós perekkel machináló Rákosi-rendszerre és az 1956-ot követő megtorlásokra karakterhiány okán nem térnénk ki.
 
Az 56-os forradalom miatt 1961-ben hajtottak végre halálos ítéletet. Az ezt követő időszakra már nem volt jellemző, hogy politikai ügyek miatt szabtak volna ki halálbüntetést (Hamusics János ügyét kivéve 1967-ben), ettől kezdve a büntetési forma eltörléséig már csak köztörvényes bűntettekért kerültek siralomházba a bűnözők. Különös, de a korszakra jellemző adalék, hogy a „szocialista erkölcs” már a Rákosi rendszer idején elítélte a halálbüntetést, és ez a felhang megtalálható volt a legtöbb ezzel kapcsolatos törvényrendeletben is azzal a kikötéssel, hogy éppen az adott pillanatban nem tartják kivitelezhetőnek vagy aktuálisnak annak eltörlését. Az utolsó kivégzés Magyarországon 1988. július 14-én volt, amikor a 28 éves Vadász Ernő különös kegyetlenséggel elkövetett gyermekgyilkosság miatt került hóhérkézre.