A háború mint életérzés

Sokan sok szépet mondtak és írtak már Christopher Nolan Dunkirk című, nemrég bemutatott filmjéről; az ember szinte azt hinné, nem is lehet már mit hozzátenni, de én azért megpróbálom.
 
Mikor először meghallottam a címet, nem értettem, hogyan lehet ebből a témából filmet készíteni. Az 1940-es dunkerque-i kimenekítés kétségtelenül fontos és nagyszerű haditett volt, de azt nem mondanám, hogy egyértelműen adná magát mint elmesélhető történet. Így aztán már a puszta kíváncsiság is bevitt a moziba, hogy lássam, milyen dramaturgiai ívet faragtak belőle. A válasz: tulajdonképpen semmilyet – és a film épp ettől zseniális.
Christopher Nolan egy közönségtalálkozón elmondta, az a szenvedélye, hogy bizonyos szemszöget, nézőpontot adjon vissza a filmjeiben – jelen esetben a háború kaotikus élményét. A zavarodottság érzéséről az idősíkok és az egyes cselekményszálak közötti folyamatos ugrások gondoskodnak a nézők számára – épp úgy kapkodjuk a fejünket, mint a francia parton várakozó katonák, mikor meghallják a német harci repülők sivítását. A rendező-forgatókönyvírónak azonban sikerült eltalálnia azt a keskeny mezsgyét, ahol a töredezettség még nem fordul át érthetetlenségbe, legalábbis nekem nem okozott nehézséget, hogy kövessem a három közegben (a parton, a tengeren és a levegőben) kibontakozó eseményeket. Az érzelmi sodrás pedig teljesen magával ragadott: behúzott nyakkal lapultam a bombázások alatt, beleszédültem a Spitfire vadászgépek merész manővereibe és volt, hogy azon kaptam magam, én sem veszek levegőt, mikor a szereplők víz alá kerülnek.
 
A filmet uraló nyomasztó bizonytalansághoz az is hozzájárul, hogy az ellenség csak repülők és lövedékek formájában képviselteti magát, amelyek a legváratlanabb pillanatokban csapnak le. A túlélésért való kétségbeesett küzdelemben ráadásul hamarosan további ellenfelek is megjelennek: a víz, a tűz és az elkeseredettségükben egymás torkának ugró emberek. A hangulat fontos eleme Hans Zimmer feszült zenéje is, bár meg kell valljam, volt jelenet, amikor soknak éreztem a meghatott vonóskart.
 
A töredékes szerkezet ugyan nem kedvez az árnyalt karakterek felépítésének, de a hatásosan megírt jelenetek és a profi színészi játék gondoskodik róla, hogy minden felbukkanó figuráról legyen egy alapvető benyomásunk, ami alapján átérezhetjük a helyzetét: Kenneth Branagh tengernagyának frusztrált vergődését, Mark Rylance hajóskapitányának csendes eltökéltségét, Cillian Murphy megroppant katonájának dühöngő kétségbeesését. Személy szerint kellemes csalódást okozott nekem az amúgy tinédzserbálványként ismert Harry Styles, aki teljesen hitelesen játszotta a megkeseredett, gyanakvó, a túlélésért elszántan küzdő gránátos közlegényt. De ha egyvalakit kell kiemelnem, az mindenképpen Tom Hardy, aki vadászpilótaként maszk és szemüveg mögül, pusztán a szemöldökével nagyobbat alakított, mint némelyik egész estés film főszereplője.
A Dunkirk a Das Boot című német drámát is eszembe juttatta, ami olyan hitelességgel mutatta be egy második világháborús német tengeralattjáró sorsát, hogy volt, aki az „óda a klausztrofóbiához” alcímet adta volna neki. Christopher Nolan filmje hasonló hitelességgel fokozza a feszültséget az elviselhetetlenségig, mintegy bebizonyítva, hogy nem csak a vízfelszín alatt, hanem a sík tengerparton is érezheti magát bezárva az ember, ha a mindössze hetvenöt kilométer távolságban fekvő haza elérhetetlennek tűnik.
 
El tudom képzelni, hogy ha valaki nem rajong különösebben a háborús témákért, a Dunkirk első pillantásra nem tűnhet érdekesnek. De biztosíthatom, hogy ennek ellenére megéri megnézni: egy olyan alapélményt ad vissza, ami minket, szerencsésebb korban születetteket ugyan elkerült, de épp ezért tanulságos legalább közvetve megtapasztalnunk. Szóval ha csak egyetlenegy háborús filmre veszel jegyet ebben az évtizedben, javaslom, hogy a Dunkirk legyen az.