A gólyák Sikondára repülnek, ugye?

 

Mostanában sokat gondolok Pestre. Azt mondják, az ember akkor kezd el hiányolni valamit vagy valakit, ha már nem tart vele napi kapcsolatot. Tegnap hazajött a lakótársam, sör szaga volt, és folyton nevetett, akár az óvodások a játszótéren, mikor egymás traktora fölött birkóznak a homokozóban. Rendkívül szimpatikus jellem, szeretem őt. Tegnap este elmerengtem a piros arcát nézve, és valamiért belém nyílalt az emlékek mámora. Ott álltunk az előszobában, ő próbált nem elesni, és én egy pillanatra visszaszédültem az új világ mámoros kezdetébe. Hirtelen ismét gyerek voltam, hirtelen eszembe jutott Sikonda.

Nekem meggyőződésem volt mindig is, hogy tizenkilenc évesen fogom megváltani a világot. Elképzeltem, ahogyan belépek az egyetem kapuján, lassan végigsétálok a hosszú folyosókon, és a kiaggatott vastag képkeretekkel körbevont üvegekben néha visszanézek magamra. Lányos zavaromban nem osztottam meg ezt senkivel, hiszen, mégis csak tizenkilenc éves vagyok. Felnőtt ember, aki újdonsült életének első állomásaként ellátogatott a gólyatáborba. Sosem értettem, miért szeretne mindenki gólyatáborba menni. Mint az adrenalinfüggők, úgy várták ismerőseim a nagy eseményt. Napról napra kezdtem úgy érezni, nem vagyok egyetemre való. Próbáltam én is felvenni a várakozás őrjítő ritmusát, de számomra még mindig a Pesttől való elbúcsúzás jelentette a legfőbb teendőmet. Talán túl szentimentális vagyok. Talán. Aztán az unalmas estéken egyre többször kattogott fejemben ez a dolog. Van, aki nem szeret társaságban lenni. Leül egyedül a kanapéra, és figyeli a többiek monoton rázkódását, ahogyan újabb és újabb történetekkel szórakoztatják egymást a terem másik végében. Kezdtem megijedni, hogy én is ilyen lettem. Antiszociális, egy végtelenségig szürke személyiség. Három nappal az indulás előtt, kezdtem ráhangolódni a közelgő eseményre. Szinte már láttam lelki szemeim előtt a friss, ropogós elsősöket, ahogyan kétségbeesetten próbálnak nyugodt arccal elvegyülni a gomolygó pályaudvaron az ugyanúgy feszült társaik között. Aznap reggel a vonaton megismertem egy igen kellemes személyiségű lányt, akiről később kiderült, tud kasztanyettázni. Ahogyan rohant a vonatunk Pécs felé, egyre jobban kezdtem elhinni, ez most valami más lesz, valami szokatlan. A pályaudvaron figyeltem a tekinteteket, némelyik a földet szuggerálta, mások írisze vadul az agyamba hatolt. Ott, akkor tudatosult bennem igazán, most kezdődik el. Most kezdem el.

Szombat reggel arra keltem fel, hogy a mellettem lévő házban valaki hangosan öklendezik, kezét a szájára nyomva próbálta visszatartani a kikívánkozó anyagot. Gyönyörű reggel volt, csak feküdtem az emeletes ágyamon, nem kellett törődnöm semmivel, a halkan szuszogó szobatársak néha meg-megfordultak, majd elnyomta őket újra az álom. Megint eszembe jutott Pest. Nem tudtam kiverni a fejemből a folyton megjelenő, nagyon mélyen bennem lappangó emlékképek dobozát. Felvillant ismét a búcsúzó arc. A reggeliző asztalnál beszélgetésbe elegyedtünk a barátommal az alkoholtól feloldódott kis gólyákkal. Miközben a túlfőzött virslimet mártogattam a mustárba, el-elpillantottam, felmérve a többi embert. A magyarosokat körülvette a többi szak. Tőlünk balra a történelmesek, előttünk és jobbra a pszichológusok bambultak. Még dübörgött bennünk a csapatszellem, bágyadtan bár, de szólt a himnuszunk. Már rég elkezdődtek a szakok közötti versenyek a sportpályán, mikor a kis lakóházak között botorkálva kerestem a sajátomat. A sikító éljenzés és vad ordibálás annyira halknak tűnt a távolból. A forró betonon hullámzott a hangulat, ahogyan múlt az idő, úgy tűntek el a józan emberek. Lement a nap, és mi megint kettesben találtuk magunkat a padoknál. Akár az első este, a barátommal összebújva élveztük egymás társaságát.

Felkelt az utolsó nap, folyt a bor, és habzott a pezsgő. Nem volt hiába a magyar szakosok erőfeszítése: az elején kétségesnek tűnő csapatszellem feltámadt. Nyert a csapatunk, nyertek a jó öreg magyarosok. Most ismét itthon vagyok, ülök a szobámban, a lakótársam nagy nehezen betalált a szobájába. Hátradőlve leoltom a villanyt. Egyetemista vagyok.