A függetlenség póza

Ismert az a fanatikus jobb- vagy baloldali szavazó, aki egy nyugodt családi ebéd közepén is képes kardot rántani saját pártjáért, amit úgy választott ki, ahogyan egy józan elme focicsapatot szokott. Ismert a politikából kiábrándult ember is, akinek a téma keserű szájízzel való kibeszélése menetrendszerűen következik a magyar focin és az asszony hitvány főztjén való bosszankodás után, és amúgy is, „ezek csak lopni tudnak”. Utóbbi típus fiatalabb, viccesnek szánt, közéleti szereplőket parodizáló mémeket megosztó képviselői alkotják a Kétfarkú Kutyapárt táborának zömét. E két, a politika viszonylatában meghatározott csoporton túl akad egy ritkább, de ugyanilyen sajátos attitűdű réteg: a szellemi autonómiáját kényszeredetten bizonygató értelmiségi.
 
E különös faj egyedei arisztokratikus renyheséggel ülnek be a romkocsmákba, hogy megosszák barátaikkal gondolataikat, melyeknek magva rendre ugyanaz: az igazság mindig pont középen van; mindkét oldal egyformán rossz és hazug; az ő személyes tragédiája pedig az, hogy hiába emeli fel a szavát bármi ellen, a sötét, manipulálható tömegek úgyis megvezethetőek.
A jelenség egyik oka valóban az lehet, hogy a politika az átlagszavazót igyekszik megszólítani, így a túliskolázott értelmiségiek többsége sértődöttségből egy kalap alá veszi az összes pártot. Kénytelenek a politikai paletta koordináta-rendszerét háromdimenzióssá tágítani, hogy az x és y tengely mentén zajló eseményeket egy mások számára ismeretlen madártávlatból vethessék meg.
 
Ez a jelenség a médiában szereplő, egyébként fontos, de kizárólag romboló munkát végző független értelmiségieken is tetten érhető. Az ő esetükben a magyarázatot az előbb leírt mellett a gondolati és az anyagi függetlenség összemosásában látom. Az értelmiségi görcsös távolságtartása bármelyik politikai csoportosulással szemben értelmezhető úgy, mint a korruptság lehetséges rágalmának érvénytelenítésére tett tudattalan kísérlet. De ennek eredménye egy olyan önpozicionálás lesz, ami a gondolati szabadságot éppen úgy korlátozza, ahogy a megrendelésre írt cikkek. Semmi gond nem lenne azzal, ha egy független médiumban egy politikáról szóló cikk egyértelműen állást foglalna egy párt programja mellett, mert ez igenis a véleménypluralizmus egyik megnyilvánulási formája. Csak ha bárki ilyet merészelne, azonnal valamelyik oldal kollaboránsának minősítenék és keresztre feszítenék.
 
Az igazi gondolati szabadság kora akkor fog eljönni, amikor úgy mondja ki egy baloldali, hogy egyetért valamiben a Jobbikkal, hogy nem teszi hozzá, hogy egyébként a pártot minden tekintetben elítéli. Mert ez annak a jele lesz, hogy a politikai véleménye már nem az identitása alá van rendelve. Ugyanez érvényes a függetlenekre is. Ha valakinek meggyőződése, hogy az egyik pártra kell szavazni, írjon cikket arról, hogy miért gondolja így. Ha valaki nem ért vele egyet, válaszoljon neki. De amíg ez a forradalom nem zajlik le, nekem minden politikáról szóló cikkemben minden oldal hibáját ugyanolyan tónussal kell kiemelnem, azt hazudva ezzel, hogy szerintem az igazság mindig középen van. Pedig miért lenne ott? Az igazság szubjektív képzete mindenki számára úgy lelhető fel egy párt kommunikációjában, ahogy két random kivágott amőbaalakú papírlap illeszkedik egymásra: bizonyos helyeken átfedést talál az ember, máshol kilóg az egyik álláb. Találja meg mindenki a saját értékrendjét legjobban fedő pártot, és merje kimondani, hogy miért ért egyet vele, és majd a vélemények tézis-antitézis elven alakulnak.
A baloldal hajlamos úgy csinálni, mintha a Fidesz médiauralma lenne a legnagyobb akadálya a gondolatok szabad áramlásának. Pedig vannak sokkal zsigeribb gátak, amelyek áttörése máig várat magára.