A filmvilág néma korszaka

 

Elmúlt már a némafilmek fénykora, viszont ebben az évben, ha nem is tartósan, de egy film erejéig újra átélhetjük a csendes mozgóképek varázsát. Az Oscar-díjas The Artist – A némafilmes visszaránt bennünket abba a korszakba, amikor az új technológiáknak köszönhetően a némafilmek hanyatlani kezdenek, majd szinte végérvényesen eltűnnek a mozikból.

A némafilm fénykora az 1895 és 1928-as évek közé tehető. Az első filmnek nevezhető képsorokat a Lumiére testvérek alkották meg, melynek bemutatója 1895 végén volt Párizsban. Az első képkockák főként egyszerű történetekről szóltak, mint például egy vonattal való utazás bemutatása vagy egy kisbaba reggeli etetése.

1903-ban Edwin S. Porter által rendezett western filmet, A nagy vonatrablást tartják az első amerikai kasszasikernek. Porter előtt senki nem rendezett még westernt, így technikájában is sok újdonságot hordozott magában. A korszak végére nemcsak a western fejlődött ki, hanem néhány ma is népszerű műfaj, illetve filmtípus, és szintén kialakult a napjainkban is hatékony filmgyártás. Ebben az időben vált a mozizás a század izgalmas, jellegzetes tömegszórakoztató iparágává.

A némafilmek felvételekor a színészek hangos jeleneteket játszottak el, amelyeket a munkálatok végén feliratoztak. Ezeket a jelenetek közé beillesztett feliratokat inzerteknek nevezték, melyek segítettek a nézőknek a cselekmény megértésében. A színészek kifejező, túlzott arcjátéka, mimikája sokban hozzájárult a némafilm stílusához, hiszen ezek helyettesítették a szavakat a filmvásznon. A hangtalan világban a zenének nagyobb szerep jutott, általában a filmek alatt zongorakíséretet hallhattak a jelenlevők.

Az Egyesült Államokban készült filmek fő célja a szórakoztatás volt, hogy a közönség közül azok is, akik nagyrészt szegény, műveletlen munkásokból és bevándorlókból álltak, részesülhessenek ebben az élményben. Az európai közönség inkább a magasabb színvonalú szórakozást kereste, melyet többnyire könyvekben és a színházban lelt meg.

Habár már a korszak elején gondoltak a hangosfilmre, a technika fejletlensége miatt ezt nem tudták kivitelezni. Később, az 1920-as évek elején lehetőség lett volna ennek a bevezetésére az Edison-féle szerkezettel, amely egy fonográfot szinkronizált össze a vetítővel, de a stúdiók csak fél évtizeddel később kezdtek bele a mozik új technikával való felszerelésébe. Ennek hatására a filmszínház még jobban vonzotta a közönséget, egy új korszak kezdett kifejlődni. 1930-ra közvetlenül a filmszalagra rögzítő hangsávos-rendszer vált szabvánnyá a stúdiók körében, így beindulhatott a ma is ismert filmgyártás.

A némafilmes korszak jellemző műfaja a burleszk volt, melynek kimúlását végül a hangosfilm okozta. A műfaj egyik legjellegzetesebb figurája Charles Chaplin, aki filmjeiben nemcsak főszereplő volt, hanem sokszor ő írta, rendezte őket, máskor zenét szerzett vagy producerként működött közre. Chaplin élete során végig hitt abban, hogy a némafilmmel mindent ki lehet fejezni, sokszor ellenszenvet mutatott a hangosfilmmel szemben. Sokat töprengett, belevágjon-e a hangos műfajba, majd 1940-ben elkészítette első igazi hangosfilmjét, A diktátort. Chaplin mellett Buster Keaton volt a némafilmek másik híres színésze, filmproducere, forgatókönyvírója és filmrendezője. Nem hiába hívták a kor egyik legnagyobb nevettetőjének, hiszen poénjait rezzenéstelen egykedvű arccal, hanyagul félrecsapott szalmakalapjában adta elő.

A némafilmek sohasem tűntek el a mozi világából. A korszak után is készültek ilyen alkotások, bár korántsem olyan nagy számban, mint korábban. De a technika a rendezőket, producereket is magával ragadta, megjelentek a 3D animációk és a számítógépes grafikák által létrehozott filmek. Viszont egy új világban a némafilm hagyományait megőrizve, illetve klasszikus vonásaival ugyanúgy megállja helyét a modern művészet világában, mint a századforduló elején.