A Denevérember

A fenti, manapság teljesen kikopott névhasználat az első, 1989-es Batman nagyjátékfilmből származik, melyben – magyar címéhez híven – a szinkronstáb az egész játékidő alatt „denevérember”-ként hivatkozott a címszereplőre. Azért kívánkozott írásom elé ez a kis anekdota, mivel a következőkben – némileg Zack Snyder idei produkciójától megihletve – a Batman-univerzum változásairól szeretnék beszélni, s a témául választott „alakulástörténetet” jól fémjelzi a fenti jelenség.

Nem szeretnék sokat beszélni a márciusban bemutatott Batman Superman ellen – Az igazság hajnala c. filmről, és a vele kapcsolatos kritikákról sem, annyi viszont bizonyos, hogy ismerőseimmel számos vitába keveredtem a produkció megítélése kapcsán. Sokan méltányolták azt az alapvetést, hogy a filmben – híven a képregénybeli univerzumhoz – végre együtt szerepel a két gigász, Batman és Superman, illetve számos más DC Comics-os karakter (Aquaman, Wonderwoman). Minden tiszteletem az általam kevéssé ismert (klasszikus és újabb) szuperhős-képregényeké és olvasóiké, de számomra egy Batmanről (vagy Supermanről?) szóló filmben nem tud harmonikusan megférni ennyiféle, különböző szuperképességgel (!) rendelkező szereplő. Innen nézvést maga az elképzelés, a két ikonikus szuperhős egymás mellé állítása is képzavarnak tűnik fel számomra, mely egyfelől (bevallottan) saját konzervativizmusomból, másrészt a képregény és a film műfaji különbségeiből adódik.

A képregények világában, mivel az egyes mikrotörténetek inkább a szeriális, folytatásos tévésorozatok elrendezését követik, megtörténhet és meg is történik, hogy egyes karakterek újra felbukkannak, más képességekkel ruházódnak fel, a konfliktusok nem oldódnak meg, hanem új kontextusba helyezve megismétlődnek, valamint az egyes alakok viszonyai változnak, s a történetfolyam vég nélkülisége folytán bármilyen szuperhős-variáció (pl. Batman v. Superman) megtörténhet. Ezzel szemben a Batman-témát feldolgozó nagyjátékfilmek – az első két Tim Burton-alkotás (1989, 1992), a Joel Sumacher- féle rendezések, valamint a legutóbbi Nolan-trilógia (2005, 2008, 2012) – mind-mind olyan univerzumot teremtettek meg, mely, Batman alakjából kifolyólag, tartózkodik a természetfölöttiségtől, legfeljebb sejteti azt, vagy kacérkodik vele. Ezek a filmek, persze nem egységesen és nem is azonos nívóval, de azt tűzték ki célul, hogy a Batman-korpuszból olyan szereplőket és mozzanatokat emeljenek ki, melyek a hihetőség egyfajta határán belül helyezkednek el. Noha a vegyszerek Jokert ért hatásai vagy Nigma agyhullámgépe érintik a misztikumot, de elkerülik a szuperképességek szerepeltetését. S azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a filmes cselekményvilág (a képregénynél sokkalta erősebb) műfaji zártságával is magyarázható.

Ebből a szemszögből furcsa hatást kelt az idei alkotásban, hogy a fikciónak egy szintjén, s egyazon univerzumában helyezkedik el Batman és Szuperman. Ebből adódik, hogy küzdelmük korántsem „fair play”, az idegenkedést pedig tovább fokozza, hogy a köztük lévő ellentét a cselekmény szintjén teljesen banális és motiválatlan. Azonban az idei Batman-film azt is egyértelművé tette számomra, hogy az amerikai filmgyártás ezúttal sem tudott másképp hozzáfogni a szuperhős-témához. Joel Sumacher két vegyes sikerű filmje, s még radikálisabban a Nolan-trilógia – sokak által minőségi javulásként értékelt – koncepciója billentette el végérvényesen a Batman-témát a sematikus akciófilm műfaja felé, s ebből Zack Snydernek sem sikerült kilábalni.  Lehetne érvelni még pro és kontra a képregényes hűséget és a modern vizuális igényeket is figyelembe véve, de abban biztos vagyok, hogy az első két Burton-film nóvuma az volt, hogy megtalálta, jobban mondva létrehozta azt a hajszálvékony jégréteget, mely az szuperhős-akciófilm és a misztikus szerzői film között feszül. Azzal, hogy a Batman-karakterre lassan húsz éve ráragadt egy túlságosan kitaposott narratíva, már nem várható tőle újdonság – hasonlóképpen a Batman név elkoptatásához.