A csendes dühtől a radikális mozgalmakig'– a Feketék jogai kritika

Az idén végre a hazai mozikban is bemutatott The Black Power Mixtape 1967-1975 (Feketék jogai) a tavalyi év egyik nemzetközi kedvence volt, a Sundance Filmfesztiválon be is zsebelt egy díjat a dokumentumfilmes szekcióban. A film érdekessége nem csak abban keresendő, hogy végre nem egy játékfilmes feldolgozását láthatjuk a feketék polgárjogi mozgalmának, hiszen dokumentumfilmről beszélhetünk. Ami igazán különlegessé teszi, az maga a tény, hogy kívülálló, az eseményektől teljesen független nézőpontból mutatja be azt a nyolc évet, melyet a címben jelölnek.

A hatvanas évek végén egy svéd forgatócsoport utazott Amerikába, hogy az afroamerikai közösség polgárjogi mozgalmáról, és az azt meghatározó vezetőkről, szerepvállalókról készítsen 16 mm-es dokumentumfilmet. A csoport olyan világszerte ismert emberekkel készített interjút, mint például a Black Power egyik fő aktivistája, Stokely Carmichael, illetve Martin Luther King, Malcolm X és Angela Davis is többször látható a felvételeken. A képkockák alatt még ma is élő akkori aktivisták és fiatalok narrációját hallhatjuk, akik személyes tapasztalataikat és történeteiket mesélve elevenítik fel a hatvanas-hetvenes évek eseményeit. A rengeteg felvétel sokáig felhasználatlanul hevert a svéd televízió archívumában, míg az eddig is hasonló tematikájú dokumentum- és rövidfilmeket készítő Göran Olsson elérkezettnek nem gondolta az időt az anyag felkutatására, feldolgozására és újraértelmezésére.

Martin Luther King halálát követően a Nobel-békedíjas lelkésztől tanult békés ellenállást felváltotta a Malcolm X nevéhez kapcsolható radikálisabb gondolkodás és hozzáállás. Halála jelentősen befolyásolta a fejlődő Black Power mozgalmat, mely nem főként az asszimilációért, hanem a plurális társadalomért küzdött. A film több kulcsfontosságú kérdést is feszeget, például hogy meddig lehetséges egy ügy mellett „csak” békés eszközökkel felszólalni, tiltakozni, és mikor válik kikerülhetetlenné az esetleges erőszakos önvédelem vagy megnyilvánulás.

Az elmesélt, általában megrázó, a polgárjogi mozgalmak idejében mégis egészen hétköznapi történetek végül mindkét fogalom, a tisztelet és a tolerancia fontosságára vezeti vissza a nézőket. Ezek érzékeltetésére és az interjúk átkötésére jellegzetes harlemi utcaképekkel és igazán autentikus zenével operál a rendező.

Olsson filmje tisztán, szenzációhajhászás nélkül igyekszik bemutatni a hatvanas-hetvenes évek eseményeit. Európai dokumentumfilm-készítőként, megfelelő háttéranyaggal és eredeti filmkockával ez talán nem nevezhető igazán nagy kihívásnak, hiszen nemcsak az amerikai független filmesek, hanem természetesen Hollywood egyik kedvenc, szinte már agyonrágott témájának is nevezhetjük az afroamerikai közösség elnyomásának, megszégyenítésének, illetve felemelkedésének történeteit. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy egy nagyobb csoportra vagy kifejezetten egy karakterre helyeződik-e a hangsúly.

A független filmesek közül egy rendezőt mindenképp kötelező kiemelni, aki a nyolcvanas évek óta folyamatosan dolgozza fel filmjeiben az afroamerikai közösséget és nációkat érintő problémákat, kérdéseket. Spike Lee az elmúlt közel harminc év, mondhatni, legmeghatározóbb alkotója a témakörnek. Nevéhez köthető például a Denzel Washington főszereplésével készült Malcolm X, amely a címszereplő polgárjogi vezető mozgóképes biográfiájának is tekinthető.

Lee filmjei és a hollywoodi futószalagról precízen az Oscar szezonban érkező, egyértelműen a lelkiismeret-furdalásra és empátiára játszó hányattatott sorsú, majd abból később kiemelkedő feketéket középpontba állító filmek közt elég éles határvonalat húzhatunk. Míg két éve a Szív bajnokai, tavaly pedig A segítség elnyerte az aranyszobrocskát egy-egy kategóriában, a fekete közösség által leginkább megbecsült és elismert rendező díja azonban még mindig várat magára.