A BTK megnyitja a fesztiválszezont – III. PécsiBölcsész Tavaszi Fesztivál

Rutinos PécsiBölcsészként, gyakorlott fesztiváljáróként és még gyakorlottabb tavaszi fesztiválozóként (ez sorozatban a harmadik fesztem a féktelen PEN előtt) amikor kihirdették az eseményt a Facebookon, széles mosolyra húzódott a szám. Tavaly és két éve már eleget bizonyított a fesztivál ahhoz, hogy abban a pillanatban csípőből vágjam rá, hogy az idei nekifutáson is ott leszek. Aztán ahogyan szembesültem a fellépők névsorával, szélesedett a vigyorom az egyre merészebb húzások láttán. És végül csak úgy porzott utánam az Alkotmány utca hétfő este. Tavaszodik, jó idő, sör, közelegnek az egyetemi napok, de előtte itt van még a Tavaszi Feszt is.
 
Az első napon ugyan a szemerkélő eső miatt a jó öreg Bánya szolgáltatta a helyszínt a The Four Keys és a Kies akusztikjához, de késő este egyébként is sokkal hangulatosabb egy ilyen helyszín az unplugged koncertekhez. (A Pavilon is nagyon jól vizsgázott, de erről majd egy kicsit később!) A The Four Keys egy fiatalokból álló pécsi zenekar, akiket volt szerencsém nemrég elektromos gitárokkal hallani, így tényleg kíváncsian ültem be a koncertre és nem is csalódtam. A srácok megtartották a lendületet, és bár került több lírai és középtempós dal is a csokorba, az akusztikus koncert legalább annyira jó volt, mint a korábbi elektromos zúzda. A leginkább megmaradt dal a mostanában kijött Maradj című középlemezükről egy szintén lassabb szám, az Utolsó dal címet viseli. Lecsupaszítva is ugyanolyan jól szólalt meg, mint a stúdiófelvételen.
A fotót Szobonyai Mihály készítette. 
 
Az utánuk következő Kies elképesztő bulit csinált. Lendületes rockzenét játszanak, akusztikus gitárokkal is ugyanolyan lendülettel, mint a torzított hathúrosokkal. A banda az egyik legjobb koncertet adta a Tavaszi Fesztiválon. Rendkívül interaktív volt, a srácok nagyon jól érezték magukat a színpadon, én pedig lent a közönségben – a tenyerem szinte fájt már a koncert végére, mégsem tudtam abbahagyni. Az unplugged koncertek egy „zeneértő” és zeneszerető ember számára teljesen más élményként jönnek át (főleg élőben és nem egy YouTube videón keresztül) és hatalmas zenészteljesítményeket lehet látni, ha jól figyel az ember. Az egész zenekar nagyon meggyőzően játszott, így csak dicsérni tudom a Kiest.
 
A hétfő este zárásaként a Szenes Crew izzította a talpalávalót. Bár nem volt akkora a tömeg a Bányában, így is jó volt a szett, amit nyomtak. Olyan érzésem volt, mintha egy mini Necc Party lenne, amiért jár legalább kettő virtuális pacsi ugyanis másnap reggel izomláz volt a lábaimban, annyit táncoltam. Legyen bármennyi ember lent, a hangulatra soha nincs panasz, mindig családias, a pultosok jófejek, a szervezők és a Crew tagok nagyon kedvesek – még akkor is, ha már erősen illuminált állapotban próbálsz velük beszélgetni. (Ez a legenda csak egy haverommal történt meg, velem egyáltalán nem. Soha.)
 
A keddi nap tartalmazta az idei fesztivál egyik újítását. Idén ugyanis nem csak koncertek szerepeltek a fesztiválon: többek között egy színházi előadást láthattak a nézők Tenyészdúc címmel az Escargo Hajója társulattól a Szenes Klubban, később pedig Kardos-Horváth Janó zenélt fent a Pavilonnál. A darab nagyon életszerű volt, a középpontjában egy tizennégy éves fiú állt, akinek mindkét szülője zenész, így nem kérdés hogy a srác is zenész szeretett volna lenni. A múlt és a jelen síkja váltakozott, a színészek játéka nagyon erős volt, és a zene hozzá már tényleg csak a pluszt jelentette az előadásban, abszolút megérte elmenni rá.
A fotót Váldi Erzsébet készítette. 
 
Kardos-Horváth Janót már többször sikerült elkapnom, szólóban és a Kaukázussal is, így kíváncsian vártam, hogy ezúttal mivel rukkol elő. Természetesnek vettem a lényéből áradó lazaságot és a közvetlenséget is, amit a közönség felé mutatott. Janó a gitárjátéka mellett nagyon szépen énekel és megéri meghallgatni, garantált jókedv a koncert eredménye. Sikerült is elnyernie a tetszésemet, ráadásul a végén három – a közönség által is megszavazott dalt – is eljátszott. 
 
Szerdán jött a nyitónap után a Fesztivál első nagy dobása. A Magyar Költészet Napja alkalmából a délután első koncertjét a Kubalibre szolgáltatta, akik tavaly is egy versjamet adtak elő és idén sem változtattak a jól bevált recepten. Igazából nem is kellett, mert ez a produkció teljesen magával ragadta a közönséget. Nagyon jó dolognak tartom, amikor egy költőpalánta/hobbiíró meghallgathatja más előadásában a versét, főleg úgy, hogy még gyorsan zenét is szereznek alá. Vagy legalábbis a saját dalaik zenei részét tették a versek (például az enyém) alá és és így még egy kicsit megható is volt. A hangulatot magasra emelte a Kubalibre, a színpadot pedig a trAnzKaPHka vette át utánuk.
 
A formációban az Akkezdet Phiaiból is ismert Závada Péter nyomja a szöveget, mellette pedig a gitáron, basszusgitáron, tányérokon és loop pedálokon (az a feljátszott hangokat ismételve lejátszó „hangszer”) varázsolt Ratkóczi Huba. A koncert után egy darabig a szavakat sem találtam. Azóta is csak keresem, de úgy lehetne megfogalmazni, hogy tökéletes zen állapotba került az egész hallgatóság. Egy pisszenést sem hallottam a számok alatt, de még közöttük sem, csak a tapsvihart, a huhogást és a hangszerek üdítő játékát. A szövegek a várt színvonalat hozták, a dallamok néha elborultak voltak, máskor viszont egészen egyszerű és dallamos hangszerelésekre szavalhatott Závada Peti.
A fotót Radosza Ajna készítette. 
 
A csütörtöki napon az Improvokál bizonyította, hogy miért érdemes megnézni őket minden egyes alkalommal. A sokfős improvizációs színház soha nem játszik döntetlenre, minden egyes előadásuk más és más, de a jókedv és a nevetés garantált. Az Improvokálban az a legjobb, hogy egyik előadásuk sem ugyanolyan. Rengeteget lehet nevetni és garantáltan egy élmény mindenkinek.
A fotót Nagy Luca készítette. 
 
A zárónapon először a Blahalouisiana lépett fel a Blaha Akusztik formációval. Ketten ültek csak le zenélni és a Kies mellett a másik legjobb koncertet koncertet ők adták. Elvarázsolt az énekesnő hangja és örültem a szerencsémnek, hogy végre élőben láthatom őket. Közvetlenek voltak és a közönséget is dicsérték az interaktív közreműködéséért. Főleg a régebben játszott, mostanában mellőzött dalaikat adták elő és egy Kispál számmal is kedveskedtek Pécsnek. Abszolút megérte meghallgatni őket, nagyot zenéltek, az egész produkció élt. Remek előzetest nyújtottak abból, mi várható tőlük a PEN-en.
 
A záróakkord előtti utolsó programja a Bölcsész Slam Reprezent volt a Slam Poetry Pécs jóvoltából. Itt két részre bontva hallhattunk különböző slameket, az első részben egy open mic jellegű „bárki mondhat, amit akar” dolog volt, míg a második részben jött a versengés, ami a hagyományos pécsi slamversenyekhez hasonlóan működött. Délelőtt egy slam szakkör is megelőzte ezt a mini klubot, így még érdekesebb volt a keretszerű pénteki eseménysorozat. Ezen a résztvevők közösen írhattak slamet, asszociáltak arról, mi jut eszükbe a „slam” szóról, végül pedig egy magyar verset kellett átírni, majd felismerni a többiekéből az eredetit. A záróakkordot pedig idén a korábbi évekkel szemben nem egy koncert, hanem egy hatalmas buli jelentette.
A fotót Sziebert Szonja készítette. 
 
Fentebb nem esett szó azokról a programokról, amik szinte változatlanok voltak a korábbiakhoz képest. Minden nap volt egy Zenélő Egyetem előadás, az első a beatkorszakba vezette be a hallgatókat, a második a punkról, míg a harmadik a britpopról szólt. Kerekasztal-beszélgetések is voltak, az egyik Választás 2018 címmel, a másik pedig CivilKerekasztal néven. Emellett minden nap király pólókat lehetett szitázni a Szenes pavilonnál. Arról nem is beszélve, hogy a Bányában minden reggel egy filmet vetítettek le az érdeklődőknek, amiről a fesztivál eseményénél egy szavazáson lehetett dönteni.
 
Jóval a fesztivál előtt már nagyon vártam, hogy ezúttal mit találnak ki erre a tavaszra, hiszen az előző kettő nagyjából ugyanarra a tematikára épült. Viszont itt a szervezők mertek egy kicsit újítani, mertek bátrabbak lenni, és azt gondolom, nagyon jól tették. Biztosra mondom, hogy ezen a Tavaszi Fesztiválon éreztem magam a legjobban és csak remélni tudom, hogy jövőre rápakolnak még egy lapáttal. Kedves Tavaszi Fesztivál, a szokásos szlogenemmel köszönök el tőled és az élményektől, amiket kaptam: alig várom, hogy jövőre újra találkozzunk!