A bérgyilkos, a kislány és a szobanövény – Léon, a profi (1994) kritika

„Boldog akarok lenni, rendes ágyon aludni, gyökeret ereszteni...”

A jámbor bérgyilkos, a koraérett kislány és egy szobanövény nem mindennapi története. Az 1994-es kultuszfilmet, amit egyébként egyesek akciófilmként aposztrofálnak, míg mások úgy vélekednek, hogy sokkal inkább az akciódráma vagy akár az akcióthriller műfajához közelít, nyomot hagyott a filmiparban,  a kritikusok is mindmáig emlegetik. Egy film, melyben nem szenvedünk hiányt fegyverekből, lövöldözésből, fröcsögő vérből, mégis valahogy ennél sokkal többről szól. Dióhéjban ez a Léon, a profi.

A film kezdetén a vérprofi fejvadászt, Léont (Jean Reno) láthatjuk „munka” közben, amint egy, a „pártfogója”, jobban mondva, a New York-i olasz „maffiózó” (Danny Aiello) által adott megbízatásnak tesz eleget. Ezután kerül a képbe, szintén a lepukkant lakóházban, Léontól csupán néhány ajtónyira lakó Mathilda.

A lány drogüzletekben úszó apjával és annak családjával él, azonban a famíliához nem fűzik gyengéd szálak, öccse kivételével egytől egyig ki nem állhatja hozzátartozóit.

Azonban amikor feltűnik a színen Stansfield, a korrupt, pszichopata rendőr (Gary Oldman emlékezetes alakításában), és lemészárolja a 12 éves kislány családját apja tartozásai miatt, a lány utolsó esélye gyanánt kopogtat be a cleaner ajtaján, menedéket keresve. Léon szárnyai alá veszi az árva lányt, s ezzel meg is kezdődik kettejük története, nem mellesleg Mathilda bérgyilkossá  képzése. 

Grafika: Szathmáry Kamilla

Ami a szereposztást illeti, panaszra semmi oka nem lehet a nézőknek, a nagyszerű nevek magukért beszélnek. Kezdve a mellékszereplőkkel, ezzel együtt Gary Oldmannel, a kábítószerellenes osztály fejének szerepében, akinek alakítását a Time magazin szerzője  a „felségesen elmebeteg”  jelzővel illette. Vagy akár említhetnénk a Tonyt játszó Danny Aiellót, akinek olasz éttermébe nemcsak szívességért, hanem fegyverekért is betérnek a helyi gengszterek.

Léon szerepére pedig Jan Renónál tökéletesebb színész kétségkívül nem él kerek e világon. Ami azt illeti, Reno egy másik, szintén Luc Besson által rendezett filmje kapcsán kapott ihletet a szellemileg lassú bérgyilkos paradox karakteréhez, amit aztán színész és rendező együtt alkottak meg.

Léon egy zárkózott, meglehetősen kimért, első látásra átlagosnak tűnő és egyszerű ember. Feltűnésmentesen, megszokott ütemben éli mindennapjait, még a boltba is ugyanabban a kopott szövetkabátban, kerek szemüvegben és franciás, mára már védjegyévé vált  sapkájában jár le tejért. Minden egyes reggel kirakja szeretett növényét a napfényre (aki egyébként saját bevallása szerint egyben a legjobb barátja is), esténként foteljében, töltött pisztolyát markolva tér nyugovóra, és még vagyonára is megbízója vigyáz, mondván, hogy neki igazából semmi szüksége rá. Ámulva nézi Gene Kellyt a moziban, és van egy aranyszabálya, amit mindig szem előtt tart munkája során: „Nőket és gyerekeket soha!” 

De ne feledkezzünk meg másik főszereplőnkről sem, azaz Mathildáról , akit az akkoriban mindössze 11 éves Natalie Portman játszott, és akinek tulajdonképpen ez volt az első filmes jelenése és egyben karrierjének ugródeszkája is.

A kicsi lány alig éri el a másfél métert, de 18 évesnek vallja magát, és minden erőfeszítésével azon van, hogy ennek a látszatnak eleget is tegyen. Időről időre, egyre egyértelműbben fejezi ki Léon iránt táplált érzelmeit, ami sok nézőben ambivalens érzéseket kelthet. 

De álljunk meg egy pillanatra, és vegyük szemügyre a film keletkezésének körülményeit, melyet egy teljesen más verzióban mutattak be, mint ahogyan azt a rendező, Luc Besson eredetileg megálmodta. Az első változatban más mederbe terelődik a levegőben amúgy is érzékelhető viszony a főhősök között; mondjuk ki, egyértelműen románcnak lehettünk volna tanúi, ha nem változtatnak a koncepción. Azonban a próbaközönség, illetve a meglehetősen fiatal Portman szülei is kinyilvánították nemtetszésüket.

A szülők igen szigorú szabályokat fektettek le lányuk védelme érdekében, így született meg az ötlet, miszerint Léont egy lassú felfogású, ha úgy tetszik, együgyű, gyermeki lelkű karakterré írják át, továbbá mindenképpen láttatni akarták, hogy az irányítás Mathilda kezében van. 

Egy szó mint száz; a lényeg, hogy adott két nagyon is komplex, viszont (életkorról nem is beszélve) különböző karakter, akik duóját elsőre egészen biztosan nem párosítanánk össze. De valahogy mégiscsak hasonlítanak. Szinte olyan, mintha egymást fedeznék fel a másik jellemében. Léon szemében felnőtt férfi léte ellenére ott csillog a gyermeki ártatlanság és szelídség, szemben a kiskorú, ám annál érettebb Mathilda karakterével, (esetenként naiv) vágyálmaival és nagyratörő, már-már romantikus hősök szavait idéző monológjaival együtt. 

– Én már felnőttem, Léon, csak idősebb leszek. 

– Nálam fordítva van; elég idős vagyok, de még fel kell nőnöm.

Azt, hogy mennyire megbotránkoztató vagy helytelen a kettejük között kialakuló viszony, mindenki maga dönti el. Az igazság az, hogy a 90-es évek egyik legmeghatározóbb, legbravúrosabb, akciódús drámájáról beszélünk. Egyébként a már társadalom szájízére formált verziót is érte egyaránt hideg-meleg, annak ellenére, hogy a kritikusok körében egyértelmű sikert aratott a történet, a nézők seregét mégis megosztotta, és sokan képtelenek elvonatkoztatni néhány részletkérdéstől. A lány tényleg szerelmes volt Léonba, vagy csupán összetéveszti érzéseit a meg nem kapott apai szeretettel? A férfi vajon viszonozza a kezdetekben elutasított érzéseket, vagy lányaként szereti Mathildát? 

Csakhogy jelen esetben a fentebb említettek nem lényegi kérdések. Sokkal inkább szól ez az egész arról, hogy két elveszett, magányos, szeretteitől megfosztott ember miként talál egymásra, borzalmas és nyilvánvalóan szokatlan körülmények között. Mindketten tanulnak valamit a másiktól, és itt nem csupán a „hitman szakma” fortélyainak kitanulásáról van szó. Mathilda végül megkapja a törődést, amire titokban mindig is vágyott, Léon pedig újra képes lesz kötődni, és megtanul egy számára újfajta szemszögből tekinteni az életre:

„Megtanítottál az élet szeretetére. Boldog akarok lenni, rendes ágyon aludni, gyökeret ereszteni” – kérdem én, vajon kell ennél több? 

A későbbiekben tervben volt egy, a felcseperedett kislány „bérgyilkos karrierjét” tárgyaló folytatás, Mathilda címen, de végül a filmes jogok elkeltek, és a projektet nem lehetett megvalósítani. Besson ugyan már nem tudta beteljesíteni az ehhez fűzött reményeit, de a 2011-ben bemutatott Colombiana alapjául Mathilda sorsa szolgált, melynek forgatókönyvét nem meglepő módon maga Luc Besson írta. Hogy szerettünk volna-e valós folytatást? Lehet. De talán jobb is, hogy nem rondítottak bele az önmagában is mesteri Léon örökségébe. Mindenesetre ha valakit érdekelne a kislány életének lehetséges végkimenetele, vagy csak az általa megihletett karakter története, vessen rá egy pillantást!