A baloldali tudománytalanság II.

Bosszantó, amikor a recenzens a kritikája tárgyául szolgáló tanulmányt nem belsőleg elemzi, hanem annak apropóján kezd el beszélni valamiről, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a tudományos munka témájához. Azt a benyomást kelti, mintha a dolgozat önmagában nem érne annyit, hogy szót fecséreljünk rá. Mégis van ebben a gyakorlatban valami elismerésre méltó mértéktartás: a recenzens talán csak nem tartja magát mindentudónak, ezért nem bocsátkozik valódi tudományos vitába, csak mintegy elrugaszkodási pontként tekint a kapott olvasmányra, aminek a tartalmát visszamondani mégiscsak kisiskolás dolog lenne, így hát marad az elmélkedés. Azt hiszem, teljesen érthető, hogy ha egy mesterembernek a székelykapun olvasható rovásírást magyarázzák, ő akkor is azzal fog foglalkozni, hogy milyenek a faragások, csiszolások, milyen minőségű a fa, amelyből a kapu készült. Én is ez alapján igyekszem eljárni a - 42 - Pedagógiai problémahelyzetek feldolgozása blockbusterek segítségével címre hallgató, neveléstudomány tematikájú tanulmánykötettel, ezen belül Makrai Kata kipécézett tanulmányával („Legalább, így az vagyok, aki akarok!” – A homoszexualitásról az osztályteremben).

Egészen biztos vagyok benne, hogy Bayer Zsolt, Bencsik András, Huth Gergely és Szarvas Szilveszter Makrai Kata tanulmányán is jókat tudnának poénkodni.

Egészen jó céltáblaként szolgál például a mára már valóban kicsit viccesen hosszúvá vált LMBTQIA betűszó, amely a szexuális kisebbségek gyűjtőneveként funkcionál.

Jókat lehetne trollkodni azon is, hogy nem csak homoszexuálisok és heteroszexuálisok vannak, ez inkább egy skála két végpontja, de ezek között rengeteg átmenet található. Mi több, ez a kétdimenziós ábrázolás nem is alkalmas a szexuális irányultságok leírására, mert meg kell különböztetni a testi és az érzelmi vonzalmat, melyek sokféleképpen kapcsolódhatnak az előző skálához (itt lehetne tippelgetni, melyikből van több: szexuális irányultságból vagy társadalmi nemből – a közönséget pedig meg lehetne kérni műsor előtt, hogy ennél a résznél nevessen.)

Márpedig ebben a kérdésben minden jel szerint az újbaloldalnak van igaza. Teljesen logikus, hogy ha vannak olyanok, akik kicsit szeretik a pacalt, mások meg nagyon, megint mások egyáltalán nem, akkor ez a nemek iránti vonzalom terén is valami hasonló kell legyen (a példa azért is jó, mert a különböző ételek szeretete sem születéstől fogva determinált, jelentős részben saját élmények alakítják ki).

A konzervatív oldal épp azzal teszi nevetségessé magát, hogy elkezd kategorizálni: vannak a buzik és a nem buzik – éppen ezzel a fogalomgyártó, kategorizáló elmeművelettel illusztrálva azt, amiről a baloldal beszél: ezek csak fogalmi konstrukciók, a belső lelki minőség ímmel-ámmal illeszthető e keretek közé. 

Az viszont már érthetetlen, hogy ez hogyan bizonyítja, hogy a szexuális irányultságnak nincsenek genetikai tényezői. Márpedig így konkludál a tanulmány által hivatkozott szerző, Szilágyi Vilmos a Szexuálpszichológia című monográfiájában. A legjobb hiszemben törtem a fejem, mégsem értettem meg, miféle összefüggés van a diverzitás (itt: sokféle szexuális irányultság) és a biológiai meghatározottság között. A dolog persze egyszerű, ha az ember úgymond visszafele gondolkodik: „Indokolatlan tehát a homoszexuális (vagy biszexuális) viselkedés okaként különleges szomatikus (hormonális, genetikai stb.) tényezőket feltételezni, s így fogyatékosságnak vagy éppen betegségnek tartani és gyógyítására törekedni (ahogyan az a 20. században történt).”

A szerző (mármint Szilágyi Vilmos) tehát a biológiai tényezők feltételezéséből vonható veszélyes következmények (hogy a melegség betegség vagy fogyatékosság) miatt preferálja a konstrukcionista vélekedést, miközben később beismeri, hogy a gének szerepe a jelenlegi tudományos álláspont szerint is fontos.

A 20. század ebben az összefüggésben való említése nagyon plasztikusan mutatja meg a gondolatmenet logikáját: tudjuk, hogy a tudományos felismerések könnyen ügyek szolgálatába szegődnek, így az a feladatunk, hogy egy jó ügyhöz rendeljük a tudományt, ellentétben a 20. századi gyakorlattal. Márpedig ez így sem helyénvaló. Nem társadalmi programokhoz kell rendelni a társadalomtudományokat, éppen hogy le kell választani őket azokról. Akkor is, ha a program egyébként helyes és jó. 

Makrai Kata tanulmányát úgy általában ez a normaellenességében normatív gondolkodás határozza meg: „Nem tehetjük meg azt, hogy a gyermekek jellemzői közt kényünk, kedvünk szerint válogatunk, azokat elfogadott és nem elfogadott kategóriákba soroljuk, hanem reagálnunk kell azokra, ha bántalom éri őket, pedagógiai eszközeinkkel védelmet kell nyújtanunk.” Ez természetesen helyes és üdvözlendő (bár nem tudományos) gondolat. Remek gyakorlatokat, feladatokat ír, amelyekkel a gyerekek arra sarkallhatóak, hogy a szexuális kisebbségekről megértően és előítéletektől mentesen gondolkozzanak. 

Mégis kétségeim támadnak a gondolatok alapvetéseinél. A tanulmány egy holland szexuálterapeutára (Van Naersenre) hivatkozva leírja, hogy a szexuális fejlődés során „teljesen általános jelenség, hogy megjelenik az azonos nemű személyekhez való vonzódás.”

Megoldásként erre kifejezetten a szexuális orientáció megkérdőjelezését adja mint az egészséges szexuális élet kialakulásának biztosítékát.

A potenciálisan szexuális kisebbségekhez tartozó egyént pedig a heteronormatív társadalom elnyomása akadályozza meg a szexualitása megélésében, ebben pedig segíthet, ha a gyerekeket megismertetjük az LMBTQIA fogalmaival. 

A gond ezzel a gondolatmenettel az, hogy szörnyen sematikus logikán alapul. Az egész mögött egy nagyon lebutított, elnyomókon és elnyomottakon alapuló marxista értelmezés húzódik. Nincs meg az a sokat emlegetett holisztikus szemlélet, amellyel tényleg az egyén érdekeiről szólhatna ez a vita, csak az elnyomottaknak járó segítséget érinti az elmélkedés.

Holisztikus alatt itt azt értem, amely a témának nemcsak az egyéni szexualitás és a szexualitás mint társadalmi jelenség interakcióját vizsgálja, hanem az egyéni szexualitás és az egyéni lélektan minden elemének kölcsönhatását.

Mert a szexuális orientáció tinédzserkori zavara nem csak heteronormatív hatásra csaphat át identitáskrízisbe, bár biztos vagyok benne, hogy ez a gyakoribb eset. Igenis létező veszély, hogy egy serdülő az identitászavarát a szexuális bizonytalanságának kampányszerű látszatkezelésével orvosolja. Ennek pedig könnyen fogódzót adhat bármilyen identitáskapaszkodó, melybe a fiatal bele tudja képzelni magát, akár a homoszexualitás is. Ugyanígy lesznek a tizenévesek rapperek, gördeszkások, rockerek, bármik.

És egyáltalán nem azt sugallom, hogy ne beszéljünk a szexuális kisebbségekről az iskolában. Csakis az érdekel, miért nincs arról a veszélyről szó, hogy az önmagát kereső gyerek egy magára nem illő identitást vesz magára. Biztos vagyok benne, hogy egy ritka jelenségről van szó.

De nekem már volt szerencsém beszélgetni egy 15 éves fiúval, aki magát pánszexuálisnak vallotta, aztán néhány perc múlva kiderült, hogy igazából azt sem tudja, ki ő és kihez-mihez vonzódik, csak ez jól hangzott, ezért így kategorizálta magát.

Mert sajnos megvan ez a veszélye is az újbaloldal felvilágosító tevékenységének, azzal együtt, hogy ennek köszönhető az is, hogy a homoszexualitás egyre elfogadottabb lett az utóbbi évtizedekben.

A baj mindig az önazonos énkép hiánya. Hogy ez az énkép hetero- vagy homoszexuális, az lényegtelen annak, aki az emberek javát akarja, nem pedig ideológiákat szolgál. Az erről való beszédben a fő gát persze az, hogy az identitást kereső fiatalok esetleges téves öndefiníciója mint társadalmi probléma csakis a „melegpropaganda” címszó alatt keresendő szélsőjobboldali ostobaságok között lesz fellelhető, amíg világ a világ.