A baloldali tudománytalanság I.

Bosszantó, amikor a recenzens a kritikája tárgyául szolgáló tanulmányt nem belsőleg elemzi, hanem annak apropóján kezd el beszélni valamiről, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a tudományos munka témájához. Azt a benyomást kelti, mintha a dolgozat önmagában nem érne annyit, hogy szót fecséreljünk rá. Mégis van ebben a gyakorlatban valami elismerésre méltó mértéktartás: a recenzens talán csak nem tartja magát mindentudónak, ezért nem bocsátkozik valódi tudományos vitába, csak mintegy elrugaszkodási pontként tekint a kapott olvasmányra, aminek a tartalmát visszamondani mégiscsak kisiskolás dolog lenne, így hát marad az elmélkedés. Azt hiszem, teljesen érthető, hogy ha egy mesterembernek a székelykapun olvasható rovásírást magyarázzák, ő akkor is azzal fog foglalkozni, hogy milyenek a faragások, csiszolások, milyen minőségű a fa, amelyből a kapu készült. Én is ez alapján igyekszem eljárni a – 42  Pedagógiai problémahelyzetek feldolgozása blockbusterek segítségével címre hallgató, neveléstudomány tematikájú tanulmánykötettel, ezen belül Makrai Kata kipécézett tanulmányával („Legalább, így az vagyok, aki akarok!” – A homoszexualitásról az osztályteremben).

Osztatlanos hallgatóként a pedagógia modul kurzusai során félévről félévre szembesülök a társadalomtudományok (különösen a pedagógia és a szociológia) normativitásával. Márpedig ha valamit megszabhatunk mint a tudományosság fő kritériumát, az az általános értékmentesség és amoralitás.

A tudós nem foglalkozhat azzal, hogy mi szép és mi jó, az ő feladata kizárólag a valóság minél pontosabb leírása, attól függetlenül, hogy az nekünk tetszik vagy nem.

Hiába nincs kedvére valakinek, hogy halbűzös (és az utóbbi időkben felháborítóan liberális!) nyelvrokonokkal büszkélkedhetünk, a nyelvészet nem teheti meg előfeltevésként, hogy nekünk valami igazán nagy múltú és büszkeségre okot adó nyelvrokonokkal kell bírnunk. Ahogy egyik kedvenc nyelvészem, Nádasdy Ádám írta: a gombaszakértőt sem érdekli, hogy a csiperke vagy a vargánya a finomabb, ő csak elmond mindent, amit róluk biológiailag tudni érdemes.

Ekképpen kellene eljárnia minden diszciplína képviselőjének, aki magát tudós embernek tekinti. Éppen ezért elfogadhatatlan, hogy az egyetemen ehhez hasonló ábrákkal illusztrálják a helyes oktatáspolitikai modellt: 

Az equality az esélyegyenlőséget, az equity a valóban egyenlő esélyeket jelenti. Előbbi alatt a hátrányos megkülönböztetés elvetését, utóbbi alatt a pozitív diszkriminációt értjük. Az oktató egyértelműen amellett érvelt, hogy az equality önmagában még kevés, feltétlenül szükséges a hátrányos helyzetben lévők segítése az előnyösebb pozícióból indulók rovására – ezt a rajz kiválóan szemlélteti. Egy tanulmányban erre példaként az szolgált, hogy üdvösebb, ha mindenki közepes, mint ha az osztály egyik fele elégtelen, a másik jeles.

Nem gondolom, hogy ilyen nehéz kérdéseknek ilyen mértékben ideológiailag terhelt válaszainak helye lenne egy egyetemi kurzus tananyagában – mondom ezt úgy, hogy én történetesen egyetértek ezekkel a válaszokkal.

Ezek elvi-erkölcsi kérdések, melyekre a tudománynak vaknak kellene lennie, hogy az általa az értékmentes látásmód segítségével leszűrt megfejtések aztán erkölcsileg helyes döntések táptalajául szolgálhassanak – de a sorrend (megismerés és morál) csak így van rendjén, mert különben a túlburjánzó erkölcsiségünk tévutakra vezet bennünket. 

Persze kár lenne említés nélkül hagyni, hogy a pedagógia nagyon gyakorlatorientált tudomány, nehezen leválasztható magáról a tanításról, ezért tudományos volta természetéből fakadóan kétséges (de minden kísértés ellenére tartózkodom a „tudomány” szó esetében a szarkasztikus idézőjel olcsó, dehonesztáló használatától). Egy tudomány nem lehet társadalmi értelemben programadó, Makrai Kata tanulmánya mégis azt fekteti le alapelvként, hogy „különösen tanárként, törekednünk kell egy sokszínűséget, és különbségeket ünneplő társadalom megteremtésére”.

Akár bele is törődhetünk, hogy a pedagógia annyira szoros kapcsolatban áll a tanítás gyakorlatával, hogy legfeljebb alkalmazott tudományként ismerhetjük el, a társadalmi hasznosság szempontját elvetve, önmagában nem értékelhető.

Ez így rendben is lenne, ha a képviselői nem tekintenének rá tudományként, hogy aztán egy-egy vita alkalmával tetszés szerint ugrálhassanak a diszciplína normatív és leíró szegmensei között. 

E téren személyes tapasztalataim is vannak. Az egyik kurzuson például egy nekem címzett kérdésre a „fogyatékos” szót használtam, amely az oktatóból nagy felháborodást váltott ki, és igyekezett megtanítani az említett jelenség politikailag korrekt megnevezésére. Ezt a kioktatást igen lesújtó stílusban kaptam meg, több sértő jelző is elhangzott a személyemmel kapcsolatban, így becsületbeli ügynek tartottam, hogy vitába szálljak. A végén a tanárnő felvilágosított, hogy csak egy tudományos helyesbítést tett a terminológiai pontatlanságom miatt.

A helyzet világos: a köntös tudományos és leíró, a tartalom morális és normatív.

Az állítás az, hogy a fogalomhasználat kiigazítása éppen úgy történik, mint mikor a középkorkutató kijavítja a hallgatót a vizsgán, mert rosszul használta a feudalizmus szót. Ez persze nem igaz. A fogyatékos nem ugyanúgy helytelen, mint a feudalizmus. Egyrészt utóbbi egy bevett és a tudományos kánon részét képező szó, csak a köznyelv teljesen más értelemben használja, míg előbbi a neveléstudomány számára semmilyen értelemben nem komilfó; másrészt a fogyatékos szóval kapcsolatos probléma egy politikai mozgalom és elv (az újbaloldal, illetve a politikai korrektség) része, a feudalizmus esetében pedig nincs szó ilyesmiről. (Más kérdés, hogy a felvilágosodás idején, bár kevésbé programszerűen, de hasonló elvek mentén tolódott el a feudalizmus szó jelentése a hűbéri szerződések nyomán megbomló államiságról a „régi rend” minden sajátossága, és végül úgy általában az elmaradottság, a provinciális lét felé). 

A baloldal efféle tudományos legitimáció, hitelesítés iránti vágya nagyon régi jelenség. Ez elsősorban abból fakad, hogy a politikai baloldal szükségszerűen ellenzéki – hiszen a fennálló rend megbontását tűzi zászlajára. Ehhez persze az kell, hogy a jobboldal „jól van az úgy” attitűdjével szemben valódi tudást mutasson fel, hogy a megmerevedett állapotok kizökkentéséhez szükséges elvi alapot megteremtse.

Tehát meg kell mutatni, hogy rossz a helyzet, hogy ezzel elismertessük a változtatás szándékának jogosságát.

Magyarországon ez különösen fontos volt mindig is, mert a magyar egy nagyon rendpárti nép. Érdemes a századforduló nagy tudású radikálisaira gondolni, például Jászi Oszkárra (igen, ő polgári, nem szocialista, de politikailag baloldali, és itt ez a lényeg). 

A helyzet ma is hasonló, és a jobboldal ugyanolyan pökhendien neveti ki a baloldal felvetéseit, mint bő száz éve.

A gender elmélettel szemben a fő ellenérv a kiröhögés és az abszurdnak nyilvánítás, meg hogy “amikor én fiatal voltam, még nem voltak ilyen hülyeségek”.

Az intellektuálisan nívótlan, arrogáns konzervatív replikák kimerülnek az „Isten Ádám mellé Évát teremtette, nem Bélát” típusú szellemtelen aforizmákban, a Bibliára hivatkozásban meg a heteronormatív élcelődésekben. Ami ennél is sajnálatosabb, hogy a kulturális materializmus kritikáját hazánkban szinte teljesen kisajátította magának az illiberális kormányoldal, élen a Sajtóklub stúdiójával. Ezt nem kéne engedni. Az újbaloldal kritikája nem lehet a kormánypártiak privilégiuma. Sőt, még csak a jobboldaliaké sem. 

A cikk folytatása hamarosan elérhető lesz.