150 éve történt - A sharpsburgi csata

 

Az észak-amerikai polgárháború egyik legvéresebb összecsapását vívták meg 1862. szeptember 17-én a Maryland állam területén található Sharpsburg városa mellett és az Antietam patak mentén. Ez volt az első nagyobb csata, amelyet az unionisták területén vívtak – csaknem 23 000 ember került a veszteséglistára, mire véget ért a nap –, de azt is ez az ütközet mutatta meg először, hogy a déliek – minden kitartásuk, hősiességük ellenére – képtelenek legyőzni a jelentős számbeli és anyagi fölényben lévő északiakat.

1862 szeptemberében már vagy másfél éve tartott a polgárháború anélkül, hogy bármelyik félnek is komolyabban kedvezett volna a hadiszerencse. Ez persze nem azt jelenti, hogy a főhadiszállásokon a stratégiai tervezést felváltotta volna a popcorn, sör, rablóulti kombó. Egyszerűen arról volt szó, hogy a háború kirobbanása óta megvívott több mint száz kisebb-nagyobb összecsapás ellenére a mérleg első blikkre döntetlenre állt. Természetesen itt is, ott is születtek sikerek – az északiak jól szerepeltek a nyugati fronton, bevették New Orleanst, a déliek bravúrosan megvédték Richmondot, és per pillanat nekik állt a zászló a főhadszíntéren –, azonban a harcterek geográfiai jellegükből, továbbá széttagoltságukból adódóan, alkalmatlanok voltak a napóleoni elvek szerint vívandó háborúra. Magyarán egyik oldal sem tudta volna a másikat egy nagy döntő csatában leradírozni a földgolyóról, majd diadalmenetben bemasírozni az ellenfél fővárosába. Lassanként kezd leesni a tantusz a népeknek, hogy ez egy minden eddiginél keményebb és kimerítőbb háború lesz, hiszen addig fog tartani, amíg valamelyik félnek el nem fogynak az erőforrásai, amíg valamelyik ki nem vérzik teljesen. Természetesen egy ilyen anyagháborúban a számottevő iparral nem rendelkező, gyéren lakott Délnek elég pocsék kilátásai voltak.

Robert E. Lee tábornok, a déli konföderáció Észak-Virginiai Hadseregének frissen kinevezett parancsnoka azzal, hogy megvédte Richmondot északi kollégájának, George B. McClellan tábornoknak a támadásától, lényegében tálcán nyújtott egy lehetőséget a megoldásra. Jefferson Davis, a lázadó államok elnöke és tanácsadói úgy látták, hogy esély nyílt csapást mérni az unióra, és ennek megfelelően egy minden frontra kiterjedő támadás tervében állapodtak meg.

Davis, maga is katonaember lévén, minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy a konföderáció nem rendelkezik azzal a katonai potenciállal, amellyel térdre tudná kényszeríteni Északot, azonban egy-két látványos győzelmet simán arathat az ellenség fölött, amelyek végre meghozhatnák azt, amire a lázadóknak mindennél jobban szükségük volt. Ez pedig az európai nagyhatalmak elismerése lett volna. Ha Anglia, esetleg Franciaország hajlandó volna felvenni a diplomáciai kapcsolatot a Déllel – magyarul elismerni szuverén államként –, az komolyan megváltoztatná a konföderáció számára hosszútávon nem túl rózsásnak ígérkező erőviszonyokat.

A főfrontvonalon való támadásnak a politikai okokon kívül megvoltak a stratégiai és logisztikai kényszerítő körülményei is. A legfontosabb ezek közül az a tény, hogy Észak-Virginia gyakorlatilag a háború kezdete óta hadszíntér volt, és Lee tudta nagyon jól, hogy a lakosság nem képes ilyen sokáig ekkora hadsereget élelmezni. Tehát a szituáció adott volt. Volt egy felsült, visszavonulóban lévő Potomac sereg, vele szemben egy jó morállal rendelkező, győztes déli ármádia. A csillagok együttállása nem is lehetett volna kedvezőbb (értsd: egyetértett a politikai és a katonai vezetés – ritka az ilyen), ennél jobb esély a sikeres támadásra nem lett volna.

Lee 55 000 emberével üldözőbe vette a nálánál lényegesen nagyobb, de hátráló unionista hadsereget, majd meg is verte azt 1862. augusztus 30-án a második Bull Run-i csatában. Ennek az ütközetnek az eredményeként az Észak-Virginiai Hadsereg 1862. szeptember 3-án betört az unió pártján maradt Maryland államba.

Itt azonban történt egy nagyon súlyos baklövés. Az indianai 27. önkéntes gyalogezred északi katonái ráleltek Lee 191-es számot viselő bizalmas parancsára, amelyet valaki valamiért nem semmisített meg, hanem szivarokat csomagolt bele, majd elhagyta. Ez az írás a legkisebb részletekbe menően tartalmazta a lázadók csapatmozgásait, például megtudható volt belőle, hogy az Észak-Virginiai Hadsereg két részre oszlott, és egymástól akkora táv választja el a seregrészeket, hogy egyenként meg lehet őket verni, ha időben cselekszenek az unionisták.

A történelem sok nagy lehetőséget látott már elúszni az emberi tehetetlenség okán, a fentebb taglalt sansz is ezek közé tartozik, ugyanis George B. McClellan tábornok mellett még egy lajhár is kapkodó idegbetegnek tűnhetett. Az északi oldal „Napóleonja” (szerette, ha a néhai francia császárhoz hasonlították hadvezéri képességeit) elméletben a legfelkészültebb, legtehetségesebb katonája volt az uniónak. Valamicskét rontott az összképen, hogy a gyakorlatban teljesen alkalmatlannak bizonyult bármiféle hadvezetési tevékenységre. Szentül meg volt róla győződve, hogy Lee-nek legalább 100.000 katonája van – McClellan életében ez egy bűvös szám volt, mindig azt hitte, hogy ennyi emberrel áll szemben, holott a déli sereg sosem tudta még csak megközelíteni sem ezt a mennyiséget –, és egyre másra írogatta Washingtonba az erősítésért könyörgő leveleit.

Lee szeptember 15-től Sharpsburg mellett újra koncentrálni kezdte erőit, felkészülendő a csatára, ám már másnap északi csapatok vonultak fel ellene. McClellan némiképp túlbecsülvén ellenfele erejét – 100.000-en vannak – úgy döntött, hogy bevárja maradék csapatait, és nem kezd harcba 50.000 katonájával Lee mindössze 18.000 embere ellen. Ez alatt a két nap alatt a lázadók megerősítették állásaikat, és a többi seregrész is megérkezett a táborba, mindez azonban az erőviszonyokon nagyon nem változtatott. Szeptember 17-én, reggel fél hatkor, a nagy csata kezdetén 38.000 déli nézett farkasszemet 75.000 északival.

Tizenkét órán át tartott az öldöklés, a déliek és az északiak is 3-3 tábornokot vesztettek, illetve több embert, mint akármelyik Sharpsburgot megelőző csatában az amerikai nemzet addigi történelme során. A Potomac sereg 25%-os, a konföderációs csapatok 31%-os veszteséget szenvedtek. Lee számára nyilvánvalóvá vált, hogy az ütközetben tanúsított minden zsenialitása ellenére nem maradt elegendő ereje a hadjárat folytatásához, így a Virginiába való visszavonulás mellett döntött. McClellan pedig elmulasztotta a félig-meddig kivéreztetett lázadó sereg üldözését, sőt a csatát követő egy hónapon keresztül nem volt hajlandó lényegibb hadmozdulatot sem tenni, csapatai kimerültségére és a már megszokott létszámhiányra hivatkozva. Lincoln elnöknél itt telt csordultig a pohár, és az északi „Napóleont” 1862. november elején felmentette a parancsnokság alól.

Lee-t sikerült megverni Sharpsburgnál, azonban legyőzni még koránt sem. McClellan totojázásának köszönhetően újjászervezte seregét, védelmi pozíciókat épített ki, majd az év végén az elődjéhez hasonlóan mérsékelt hadvezetési képességekkel rendelkező Burnside tábornok támadását verte vissza fényesen Fredericksburgnél, ahol a déliek gyakorlatilag – az offenzíva gyatra előkészítése és dilettáns kivitelezése miatt – halomra lőtték a Potomac sereget.

A sharpsburgi csatának az unió számára több gyakorlati hozadéka is volt. Egyrészt a konföderáció veresége miatt egy darabig nem kellett tartani annak európai elismerésétől, továbbá kiderült, hogy Lee-t meg lehet állítani, illetve talán a legfontosabb, hogy Lincoln elnök bejelenthette azt, aminek a bejelentéséhez elengedhetetlen volt egy komolyabb északi győzelem. Ez az 1863. január elsejével hatályba lépő Emancipációs Nyilatkozat volt.